Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szövevényes ház-sztorink - 1. rész

2014.03.20

Tavaly eladtuk a panellakásunkat és kertes házba költöztünk. Ez mindössze egyetlen egyszerű mondat, pedig te jó ég, mennyi mindenen mentünk át, mire ezt leírhatom! Kezdjük az elején.

160161.jpgFérjemmel kis lakásunkban éldegélve leginkább a szomszédok és a környék zajával voltunk elégedetlenek, de a kertes házas álmaink fő oka az volt, hogy mindketten ilyenben nőttünk fel és visszavágytunk. Tudtuk, hogy lesznek gyerekeink és nekik is meg akartuk adni ezt. Amióta csak összeköltöztünk, időnként meg-megnéztünk néhány eladó házat a környéken, de anyagi lehetőségeink erősen behatároltak voltak. Ezért aztán bármit néztünk ezen árkategóriában, lesújtó házakat volt szerencsénk felkeresni. Olyan is számtalanszor akadt, hogy már kívülről meglátva – sőt, a környékre érve – egyértelmű volt, hogy esélytelen a dolog és csupán az illendőség kedvéért mentünk be körülnézni.

Eltelt három év úgy, hogy hébe-hóba nézelődtünk, váltakozó lelkesedéssel. Kezdtük úgy érezni, hogy ennyi pénzért nem találunk olyat, ami szóba jöhet. Aztán megtört a jég. Az egyik ügynök olyan házat mutatott, amiben nagyon is el tudtuk képzelni magunkat. Szép volt, használt, de jó állapotú, több szempontból is nagyon jó környéken. És bedőlt hitel miatt hihetetlenül olcsón. Mármint ahhoz képest, amennyit normál körülmények között kértek volna el érte. Egyetlen hibája azért akadt: iszonyatosan nagy volt. Ettől tartottunk is kicsit, de nagyon lázba jöttünk. Másnap el is kezdtük hirdetni a lakást.

Merthogy úgy gondoltuk, előbb legyen meg, hova megyünk és utána adjuk csak el a meglevőt. Nem akartunk mindenáron költözni, csak akkor, ha találunk olyat, amit meg tudunk fizetni és egyezik az elképzeléseinkkel. És személy szerint én azt is gondoltam, hogy ebben az ingatlanpiaci válságban, amikor a nagy családi házaktól mindenki szabadulni próbál és panellakásokba menekülnek az emberek, egy ilyen lakást pillanatok alatt eladunk majd. Sajnos tévedtem.

Először kötöttünk egy félkizárólagos szerződést az egyik ingatlanirodával. Úgy gondoltuk, ez a legjobb, mert kapunk egy kis szakértői hátszelet, de ha magunk tudjuk eladni például a neten vagy ismerettségi körben, akkor nem kell százalékot fizetni. Egyedül az tilos ilyenkor, hogy más ügynökségek is hirdessék. Feljött egy ügynöknő, hatalmas dumát megeresztett arról, hogy neki mekkora ügyfélköre van és milyen hipp-hopp eladja a lakásokat, meg hogy milyen jó kis ingatlan ez és milyen jól belőttük az árat. Én azt gondoltam, hogy innentől hoz mondjuk hetente két-három érdeklődőt és pár hónap alatt elkel a lakás. Aztán eltelt három hét, teljes csöndben. Nemhogy nem hozott senkit, de még csak ránk sem csörgött, hogy hogyan haladnak a dolgok. Lehet, hogy nekem voltak túlzott elvárásaim, de én a nagy szöveg után valami ilyesmire számítottam. Szóval úgy gondoltam, ez így nem lesz jó. Inkább bontsuk fel a szerződést, hadd próbálkozzon meg másik ügynökség is a dologgal. Küldtem egy levelet az eltűnt ingatlanosnak. Ezután felhívott és olyan alpári stílusban küldött melegebb éghajlatra, hogy azt sem tudtam, hova kapjak hirtelen. Hogy én mit képzelek magamról, amikor ő a legjobb ügynök a cégnél és mi az hogy három hét, majd három hónap után reklamáljak és különben is ilyen áron ezt a lakást csak úgy lehet eladni, ha kivárjuk a megfelelő balekot! Na ez már sok volt. Pár nappal később lecsillapodott és váratlanul nagy nyájasan megkeresett, hogy volna egy érdeklődő. Bár nagyon leszerepelt az ingatlanos hölgyemény, beleegyeztünk a férjemmel, hogy hozza fel. Kiderült, hogy az illető iszonyatosan keveset tudna érte fizetni, de azt bármikor, készpénzben. Végiggondoltuk, de úgy már nem tudtuk volna megvenni a kinézett házat és egyébként is nevetséges volt a felkínált összeg. Na, akkor megint kaptunk a fejünkre.

A szerződés felbomlott és kötöttünk egy másikat egy másik ügynökséggel. Ez a hölgy már sokkal bizalomgerjesztőbbnek és komolyabbnak tűnt. Semmi vetítés meg nagy duma. Újabb félkizárólagos. Aztán újra sehol semmi. Letelt a fél év, vagyis a szerződés hatálya. Ezen idő alatt egyetlen érdeklődőt hozott fel a cég egy másik ügynöke, aki – mármint az érdeklődő – meglehetősen furcsa szerzemény volt. Nagyon szerette volna megvenni a lakást, de elmondása szerint egyáltalán nem volt pénze. Éppen válófélben volt, a férjének ki kellett volna fizetnie őt, de nem tette meg, ám valamikor biztosan ki fogja, mert muszáj neki. Kiderült, hogy az exférjjel kell alkudoznunk, mivel ő fizet. Az úriember egyszerűen megkérdezte, mennyi a legalja. Nos, ez azért meglehetősen tapintatlan kérdés. És semmiképpen nem nevezhető alkudozásnak Úgyhogy kérdésére mindössze kettőszáz ezerrel mondtunk csak kevesebbet az eredeti árnál. Erre felháborodott, hogy csak ennyit engedünk. A feleség pedig ragaszkodott a lakáshoz. Mi meg csak néztünk, hogy döntsék már el, mi van. Az is kiderült, hogy a kedves férj külföldön él, úgyhogy euróban utalna. Innentől kezdett nagyon nem tetszeni az egész.

Időközben, amíg az ügynökség a micsodáját vakargatta, a neten feladott hirdetéseinkre jó páran jelentkeztek. Hát azok sem voltak akármik. Mindenféle fazon, akik közül egyik sem tűnt úgy, mintha lakást akarna vásárolni. Eleinte minden alkalommal puccba vágtuk magunkat, takarítás, rendrakás és hatalmas izgalom. A végére már nulla remény és elölhagyott ruhaszárítón fityegő bugyik-zoknik.

Belefutottunk egy internetes átverésbe is. Néhány hirdetési oldal úgy működik, hogy egy ideig ingyen lehet hirdetni, aztán ha továbbra is kérem a szolgáltatást, fizetni kell érte. Ilyenkor külön jelzi az ember, hogy kéri a fizetős szolgáltatást, máskülönben a hirdetés magától lekerül az oldalról. Ez így teljesen rendben is van. Csakhogy ezt a bevett gyakorlatot kihasználva egy rosszindulatú pasas olyan ingatlanhirdetési oldalt működtet, ahol az ingyenes időszak lejárta után automatikusan átkerül a hirdetés fizetősbe, hacsak külön nem kéri az ember a törlést. Feladsz egy hirdetést, aztán el is felejted és egyszer csak jön egy több tízezres fizetési felszólítás, majd sorozatos fenyegetőzés. Arra hivatkoznak, hogy figyelmeztettek erről a legelején. Ám számomra annyira magától értetődő volt a máshol megszokott rend, hogy úgy értelmeztem: a fizetős hirdetést kell külön lemondani, ha már nem kérem. De ez nincs odaírva, ezért jogilag nem lehet őket teljesen megfogni. A Gazdasági és Versenyhivatal már elmarasztalta őket, mégis folytatják ugyanúgy. Én nem fizettem ki az összeget, de tudom, hogy sokan igen.

Miután a második ügynökséggel lejárt a szerződésünk, több ingatlanos céghez már nem volt kedvünk és kezdtük elveszteni a lelkesedésünket. A kinézett ház még megvolt ugyan, de egyre inkább úgy gondoltuk, hogy nem tudnánk rendesen felújítani, a fenntartásáról nem is beszélve. És a térkihasználása meglehetősen szerencsétlen volt. Szóval az egész költözés-projektről kezdtünk lemondani.

Egy idő után nem frissítettem a netes hirdetéseket és elmaradoztak az érdeklődők. Másfél évvel az első próbálkozások után egyszer csak felhívott valaki. Megbeszéltük a találkozót, de semmi különösebb reményt nem fűztünk már hozzá a férjemmel. Aztán legnagyobb meglepetésünkre ez az illető család komolynak tűnt. Többször visszajöttek, konkrétumokról kezdtünk beszélni, megindult az alkudozás is. Kicsit kevesebb összegben, mint amit eredetileg szerettünk volna kapni, de meg tudtunk állapodni. Beindult a gépezet!

Már csupán azt az aprócska kérdést kellett megoldani, hogy hova költözzünk. Szerettük volna, ha a három hónap lejárta után egyenesen az új otthonunkba cuccolhattunk volna. Ha ez nem jön össze, meg tudtuk volna húzni magunkat családon belül. Ez azonban nagyon kellemetlen lett volna, ráadásul kétszer kellett volna költözni. Plusz akkor már a pocakomban volt a második babánk, miatta is mindenképpen meg kellett oldanunk ezt az egészet még az érkezése előtt. Úgyhogy innentől fogva nem lehetett lacafacázni, kezdetét vette A Nagy Házvadászat.

(foly. köv.)

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.