Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az orvos szabadideje (novella)

2014.03.24

A nyüzsgő pályaudvar felülről olyan képet mutathatott, mint egy zsibongó hangyaboly. Emberek százai siettek fel-alá, mindenki más irányba. Közben vonatok jöttek-mentek, a hangosbeszélő időnként vidámnak tűnő hangon szólalt meg, a levegőben sült hús illata szállt. Csak néhány embernek tűnt fel a kétségbeesett férfi, amint a földön térdelve szorította karjaiban az eszméletlen asszonyt.

- Segítség! Segítsen valaki, kérem! Orvost, hívjanak orvost! – kiáltotta kétségbeesetten, de hangja alig hallatszott a tömegben.

A nő nem kapott levegőt, szemei fennakadtak, bőrét zöld kiütések lepték el, teste remeget. Néhányan felfigyeltek rájuk, valaki mentőért kiáltott.

- Most hívtam mentőt, még nem értek ide és nem kap levegőt – zokogta a férfi.

A körülötte állók is orvosért kezdtek kiabálni. Egyre többen figyeltek fel a jelenetre. Néhányan bámészkodtak, olyan is akadt, aki mobilját előkapva fényképezte a házaspárt. Volt, aki odanyúlkált, hogy meglazítsa a hölgy ruháját vagy lélegeztesse, de a pöttyök mindannyiukat elijesztették. Egyre többen kiáltottak orvosért.

Végül megjelent. Először csak a hangja hallatszott. Nyugodt volt és kimért.

- Orvos vagyok.

Az időközben tömeggé duzzadt embergyűrű szétnyílt előtte, mint Mózes előtt a tenger. Ekkor meglátta őt a térdeplő férfi is, amint fölé tornyosult. Magas volt, kissé testes, hosszú, fekete kabátot és kalapot viselt, kezében aktatáska fityegett.

- Maga orvos? Hála Istennek! Segítsen gyorsan, nem kap levegőt. – hadarta a férfi.

- Igen, látom, hogy nem kap levegőt. Mint mondtam, orvos vagyok. Kardiológus professzor, PhD fokozattal – válaszolta, mintha csak valami baráti csevelyben venne részt.

- Csináljon már gyorsan valamit, kérem! Mindjárt megfullad, az isten szerelmére!

- Nyugodjon meg, indulatoskodással nem megyünk semmire. Százharminc.

- Micsoda?

- Ezer.

- Maga meg mi a fészkes fenéről beszél? Miért nem csinál már valamit?

- Megkértem, hogy higgadjon le, igaz? Százharmincezer. Ennyit mondok rá. Ha megfelel, vállalom, ha nem, másvalakit kell keresnie.

- Mi a rosseb?! Jól értem? Maga pénzt kér, amikor a feleségem itt vonaglik zölden a pályaudvaron?

- Pontosan.

- Mégis hogy képzeli ezt? Azonnal lélegeztesse meg a feleségemet, maga bunkó!

- Na de kérem! Hol marad a jó modor? Én is normálisan beszéltem Önhöz. Nézze, pillanatnyilag nem vagyok munkaidőben, éppen a szabadidőmet töltöm. Ha segítek, nekem azt nem fizeti meg a tébé. Mégiscsak a felesége életét menteném meg, miközben lekésem a vonatom. Senki nem várhatja el, hogy ezt ingyen tegyem, nemdebár.

- Megáll az eszem! Itt haldoklik a lába előtt valaki, ember! Komolyan a vonata meg a szabadideje érdekli? Ezt nem hiszem el!

- Tudja, már így is mérhetetlenül alulfizetett vagyok. Nem csoda, hogy olyan sok orvos megy ki külföldre. Magam is ezt tervezem. Van magának fogalma arról, hogy mennyit gürizik egy magyar orvos azért a párszázezerért?! Hadd mondjam el, …

- Ne mondja el! Azonnal segítsen a feleségemen, vagy feljelentem magát! Beperelem! De előtte jól beverem azt a randa pofáját!

- Kérem, fenyegetőzéssel nálam semmire nem megy. Fizessen és akkor élvezheti a szabadidőmben nyújtott szaksegítségemet. A huszonötévnyi tapasztalatomat. Tudja, miért fontos a szabadidő? Tegnap nyolctól délig rendeltem. Egytől háromig tanítottam az egyetemen. Öttől tizenegyig műtöttem. Utána reggel ötig ügyeltem, hat sürgősségi eset jött be. Most fél hét van, tizenkét perc múlva indul a vonatom a fiamhoz és az exnejemhez. Két hónapja nem láttam őket. Akkor volt utoljára annyi időm, hogy odautazzak. Hol az egyetem, hol egy kongresszus, ott a magánrendelésem, a kórház átalakítása, műtét műtét hátán, leépítések, nővérhiány, várólisták, tiszta téboly az egész. Mindenki csak magára gondol. Ha épp szabadidőm van, akkor is folyton csörög a telefonom, és akkor még a pályaudvaron is mentsek életet? Ingyen és bérmentve? Hát milyen világ ez? Hogy képzelik, hogy én mindig mindenhol mindenkin segítsek? Ingyen! Na persze. Nekem sincs ám kolbászból a kerítés. Nekem sem adnak szívességből kenyeret a boltban. Hajnali négykor, mert éppen akkor támad kedvem kenyeret enni. Hát hogy gondolják, hát hogy?! Ez az én szabadidőm! Mégsem állhatok mindig mindenkinek készenlétben csak úgy, a semmiért! – és csak mondta és mondta és mondta a magáét a doktor úr. Észre sem vette, hogy közben megérkeztek a mentők, elsősegélyben részesítették a férfi feleségét és betették a mentőautóba. Még a szirénára sem figyelt fel, annyira el volt foglalva magával.

Arról pedig nem is lehetett tudomása, hogy a nő kórházba szállítás közben meghalt. A mentősök szerint életben maradhatott volna, ha valaki azonnal mesterséges lélegeztetésben részesítette volna. Harmincnyolc éves volt. Pék. Hajnal négyre járt a kenyérüzembe, nyolcvanezerért.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.