Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Derült égből többemberes

2012.06.29

Amikor még csak a pocakomban volt a kisfiam, bevallom, meglehetősen homályos elképzeléseim voltak arról, milyen is lesz majd az életünk egy kisbabával. Hogyan fog változni a férjemmel való viszonyunk, az önmagunkhoz való viszonyunk, a szabadidőhöz való viszonyunk, hol van a fizikai tűrőképességünk határa, mennyit bírunk alvás nélkül, milyenek vagyunk, amikor végképp elfogy a cérna és olyasvalami tör elő belőlünk, amiről álmunkban sem hittük volna, hogy bennünk van.

Aztán megszületett a babánk.

Már a kórházban is kicsit rázós volt a helyzet, mert Nyolcördög rengeteget sírt. Akkor még azt gondoltam, nyilván én csinálok rosszul valamit, iszonyúan esetlennek éreztem magam egy vadonatújszülöttel. Csak az volt a fura, hogy a szobatársam babája szinte nem is sírt, csupán halkan nyekergett. Nyolcördög meg úgy ordított, hogy decibelben garantáltan felvehette volna a versenyt egy mentőszirénával. A nővérek azt mondták, biztosan kevés neki az előtej és éhes. Úgyhogy adtak neki egy kis tápszert. Talán hatott valamelyest, de nem igazán volt egyértelmű. Amikor hazaindultunk, esedezve könyörögtem egy tápszerrecepért, mert halálra voltam rémülve, mégis mit fogunk csinálni, ha otthon is ez megy majd?!

Otthon aztán rögtön megindult az igazi anyatej. Az első nap olyan nyugalmasan telt, Nyolcördög gyönyörűen aludt a vadonatúj kiságyában, mi meg hol bőgtünk, hol vihogtunk a boldogságtól. Mondjuk én mindeközben iszonyúan fáradt voltam, mert még a szülést sem sikerült addigra kipihennem, és egyetlen éjszakát sem aludtam át a kórházban. (Korábban nem feküdtem ilyen helyen soha, és nem gondoltam volna, hogy ott egyáltalán nem lehet pihenni…) Aztán elérkezett a második éjszakánk otthon. Nyolcördög este tízkor felébredt és paprikapirosan, velőtrázóan és szívszaggatottan visítani kezdett. És nem hagyta abba. Néha ugyan kicsit szünetelt, hogy aztán újult lendülettel folytathassa tovább. Mindent próbáltunk. Ringattuk, megszoptattam, cumit dugtunk a szájába, énekeltünk, nagyágyba tettük, kiságyba tettük, csitítgattuk, megint megszoptattam, megint ringattuk, és így tovább, és így tovább. De Nyolcördög vigasztalhatatlan volt. Hívtam anyukámat, hívtam a védőnőt, a gyerekorvost (ők nem vették fel éjszaka), aztán az ügyeletet. Ott azt mondták nagyon kedves, bájos hangon: hát, kedves anyuka, ki kell tapasztalni, hogy mikor mi a baja. Köszönöm szépen. De már négy órája egyhuzamban bömböl. Akkor tessék megpróbálni hassal lefelé ringatni, biztosan a hasa fáj. Valamicskét segített, mert mindössze három órával később, reggel ötkor újabb szopizás után Nyolcördög hassal lefelé ringatva álomba ájult.

Ettől fogva az életünknek lőttek. Azt hittük, hogy csak az az éjszaka volt ilyen, túl vagyunk rajta és kész. Hát nem. Igaz, az éjszakáink viszonylag nyugodtan teltek (erre még visszatérek), sokaktól meg is kaptuk, hogy mi a frászt akarunk még, örüljünk, hogy ilyen szerencsések vagyunk. Ők nem tudják, hogy önmagában attól simán idegösszeomlást lehet kapni, hogy minden áldott nap egyfolytában ordítást hallgatsz, egy-háromóránkénti apró megszakításokkal, amíg szopizik, majd a tökéletesen reménytelen altatási kísérlet során folytatódik az ordítás. Mármint a gyerek részéről. Na jó, néha a miénkről is. Nyolcördögöt egyszerűen nem lehetett elaltatni. Csinálhattunk bármit. Mindent összeolvastam különböző csecsemőgondozási könyvekből, internetről, nulla eredménnyel. És persze – ó, majdnem elfelejtettem – naponta többször hívogattam a gyerekorvost, a védőnőt és az ügyeletet, na meg anyámat. Gondoljátok, tudott bárki bármiben segíteni? (Itt most gúnyos kacagást kell hallanotok lelki füleitekkel.)

Gyerekorvos. Szerinte azért sír annyit Nyolcördög, mert túl sűrűn szoptatom, pedig tartani kellene a háromóránkénti etetéseket. Ugyanis az újszülötteknek nem működik a jóllakottságközpontjuk, ezért mindig szopnak, ha mellre teszik őket. Ilyenkor túleszik magukat és fáj a hasuk. Nos. Próbáltam tartani a három órákat, mert a kezdet kezdetén természetesen mindent elhittem. Melyik újdonsült szülő ne hallgatna fenntartások nélkül a gyerekorvosra, tekintve, hogy napi húsz órában ordít a gyereke, tökéletesen kimerült és tanácstalan? De csak azt értem el, hogy Nyolcördög még jobban ordított, hisz szegényke éhes volt már én meg nem adtam neki enni. Ettől totál kikészültünk a mindannyian, de a férjemmel megmakacsoltuk magunkat és kitartóan megvártuk a kellő időt. A gyerek érdekében. Lassan olyanok lettünk, mint egy rakétakilövő állomás: egyfolytában visszafele számláltuk, hogy mennyi idő van még hátra. Ez nem csak gyerekkínzás volt, hanem önkínzás is. A sírás meg nem lett kevesebb, sőt, talán még több lett, ha ez lehetséges volt egyáltalán. Ma már tudom, hogy a gyerekorvosunk ezen elmélete mennyire nevetséges. Ha valóban így lenne, mitől hagyná abba a szopizást, mikor a másik cici még tele van tejjel? És ha nincs jóllakottság érzete, miért nem szopizik mindig, amikor csak kínálom? Szóval ez egyszerűen butaság. Tanácsolt még édesköményteát és kamillát is. Hasfájásra vannak. Hónapokig próbálkoztunk velük hiába.

Védőnő. Ő is megpendítette ezt a hasfájós témát. Különféle recept nélküli készítményeket javasolt, amelyek kifejezetten babáknak kifejezetten erre vannak. Meglehetősen sokat vesződtünk velük, mert nem egyszerű egy üvöltő kisbabának úgy beadni egy szirupot, hogy a szája ne érjen a pipettához. A másikból meg kiskanállal nyolc cseppet, szép kihívás. Mondanom sem kell, a legcsekélyebb hatást sem értük el velük. Aztán szintén az ő tanácsára kibéreltünk egy babamérleget. Azt mondta, hogy minden szopizás előtt és után mérjem meg a súlyát, így kiderül, mennyit evett. Megtudhatjuk, hogy az-e a baj, hogy keveset, vagy épp az, hogy túl sokat. Azt hiszem, két teljes hónapon át csináltam ezt, minden egyes szopizásnál, azaz naponta kábé tízszer. (Az nagyjából hatszáz szoptatás, azaz ezerkettőszáz mérés!)  Az esetek kilencven százalékában teljesen normális adagokat evett.

Ekkor jöttek ezek a meteorológiai dolgok. Biztos a nagy meleg. Front van. Nyilván az időjárás-változás. A szeles idő minden kisbabát megvisel. De a listavezető, a nyertes, ami mindent visz: már több babánál voltam ma eddig és mindenütt sírnak. Ja, és el ne felejtsem azt, miszerint az én ingerültségemet érzi, nyugodjak meg. Mondtam neki, hogy de hát attól vagyok feszült, hogy hónapok óta csak ordítást hallok és még nem aludtam három óránál hosszabb ideig egy huzamban. Erre az volt a válasz, hogy akkor is. Ezt nevezem én szakértelemnek.

Ügyelet. Soha nem mondtak semmi érdemlegeset. Menjek be vele másnap a rendelőbe, tornáztassam, fektessem hasra, meg ilyenek. Nem szeretem ismételni önmagam, de ezekkel sem értünk el semmit.

Szakkönyvek. Sajnos Nyolcördög nem olvasta őket, ezért semmit sem úgy csinált, ahogyan az ott leírtak szerint kellett volna. Vagy egy tucatot elolvastam a csecsemőkről, mire rájöttem, hogy egy – vagy több – könyv soha nem fogja megoldani a problémáinkat. Ha valaki ajánlott egy újabbat, annyit tudtam rá teljesen őszintén mondani: kösz, könyvekkel már tele a padlás. Valaki inkább jöjjön fel hozzánk és segítsen!

Anyu. Na, ő az, aki jött és segített és nem osztotta az észt. Szegénykém szintén nem tudta a baj okát, de ő legalább bevallotta. Fogalmam sincs, mit csináltam volna nélküle! Minden áldott nap nálunk volt és babázott, amíg én az alvást vagy a házimunkát igyekeztem pótolni, vagy épp próbáltam magam összeszedni lelki romjaimból.

Mert azok aztán voltak rendesen. Annyira kétségbe voltam esve, el voltam fáradva, csalódott voltam és értetlen és becsapott, és szülői önbizalmam tökéletes hiányával annyira küzdöttem, hogy csak na. Gondoljatok bele. Egyik nap még nyugodtan élem világomat, naphosszat alszom vagy pihenek, akkor eszem, iszom, vécézem, sétálok – vagy megyek bárhová, akkor nézek meg egy filmet, akkor foglalkozom bármivel, amikor csak kedvem van hozzá. Miközben babaruhákat rendezgetek a szekrényben és naponta elbőgöm magam a kiságy felett, amikor beleképzelem a babánkat. Aztán minden átmenet nélkül egyszer csak ott állok egy üvöltő gombóccal, akivel bármit is csinálunk, nem hagyja abba. Túl azon, hogy ez mennyire idegtépő, nem éppen felemelő érzés, hogy képtelen vagyok megnyugtatni a saját gyerekemet. Szóval anyának kritikán aluli vagyok. Amikor néha mégis sikerül lecsendesíteni, akkor meg csakis ölben hajlandó lenni, különben megint kezdi. És nem elég, hogy ölben van, szórakoztatni is kell. Folyamatosan minden róla szóljon, különben vége a világnak. Alapvető fiziológiás szükségleteim felejtősek. Egyéb, magasabb rendűekről nem is szólva. Folyamatos sírógörcsök, öngyilkossági gondolatok. Morfondírozás azon, hogy miért is akartunk mi gyereket. Minek?? Hogy jutott ilyen egyáltalán az eszünkbe??? Én ezt már nem bírom tovább mantra folyamatos ismételgetése. Meg az, hogy ha ezt előre tudtam volna, soha a büdös életbe sem. Valamint nekem ugyan nem lesz még egy gyerekem. És nem félek azt is kerek perec leírni, hogy valahányszor látogatók érkeztek és úgy olvadtak a gyerekem láttán, mint cukorka a forró bádogtetőn, őszintén arra gondoltam, hogy mi a fenét láthatnak olyan elbűvölőnek ezen az elviselhetetlenül idegtépő kis csomagon. És mikor mennek már végre el. Teljesen kivoltam, és apa is.

No meg ott voltak az éjszakák. Hiszen mi voltunk a szerencsés szülők, mert éjszaka alszik a gyerekünk. Igen. Több, esetenként négy-öt órányi altatás után, ami kilométeres köröket jelentett a nagyszobában gyerekkel a vállon – mert akkor masszírozódik a gyomra és enyhül a hasfájás (kivéve a nemlétező hasfájástípusokat) – énekelve és finoman rázogatva. Aztán mikor végre elaludt, páróránként szoptatás. Ez kezdetben a következőképp zajlott. Nyolcördög mocorogni és nyöszörögni kezdett a kiságyban. Erre én – hites urammal ellentétben – felébredtem. Felkeltem, kivettem, átvittem a nappaliba, hogy ne zavarjuk apát. Villanyt kapcsoltam, tisztába tettem. Ezután rátettem a kölcsönmérlegre. (Mérj meg egy farkaséhes, addigra már kapálódzó és ordító kisbabát, jó móka.) Ezután felírtam az eredményt az odakészített füzetbe, meg persze azt, hogy hány óra van épp és melyik cici jön. Ekkor következett csak az érdemi rész, a szopizás. Nyolcördög bealudt, miután megtömte magát, de ahelyett, hogy visszaraktam volna a kiságyba, még egyszer mérleg, eredmény lejegyzése, különbség kiszámolása, majd az alvó baba újabb helyváltoztatása, ezúttal végre a helyére.

Mindez így együtt a nappalokkal, éjszakákkal, ordításokkal, végeláthatatlan altatásokkal leírhatatlanul nehéz volt, fárasztó és testileg-lelkileg-agyilag olyannyira kimerítő, hogy azt korábban elképzelni sem tudtam volna.

Olyan tanácsot is kaptunk, hogy vigyem sokat levegőzni, az is jót tesz hasfájás esetén, meg jobban is alszik. Nos, vittem. Csakhogy halálfélelmem volt még a gondolatától is, hogy egyedül toljam körbe a babakocsit a fél városon, miközben Nyolcördög elég hatékonyan hírül adta a világnak, hogy megérkezett. És attól is halálosan rettegtem, hogy otthon kettesben maradjak vele. Furcsa ilyeneket leírni így utólag, pedig bizony így volt.

Többen is azzal bíztattak, hogy hat hetes korától minden megváltozik majd. Amikor a legelején ezt hallottam, teljesen kétségbe voltam esve: de hát én ezt nem fogom kibírni hat hétig!! Hú, még ha tudtam volna, hogy hat hét után sem változik meg semmi. És három meg négy hónap után sem. És hat hónap után sem. Ezeket a fordulópontokat szokták mondogatni. Mindenkinek üzenem: ezek az életkorok nálunk az égvilágon semmi változást nem hoztak a durva dolgokban. Persze Nyolcördög gyönyörűen fejlődött, hihetetlen volt a súlygyarapodása és az ügyesedése és továbbra is makkegészséges volt. De az ordítás, az egyedül lenni nem akarás, a folyamatos szórakoztatási igény bizony makacsul tartotta magát. (Az igazság az, hogy az első szülinapjához közeledve kezdett a helyzet hasonlítani az emberileg elviselhetőre. Amikor nyolc hónapos kora táján mászni kezdett és a világ bennünket leszámítva is irtó izgalmas lett.)

Más anyukák. Mindezek fényében kissé vérlázító volt mások beszámolóit hallgatni, miszerint az ő gyerekük iksz hónapos kora óta átalussza az éjszakát, nappal csak eszik meg alszik, este leteszik a kiságyba és magától elszenderül, imádja a babakocsit, és amíg anyukája házimunkát végez, ő vidáman elvan a pihenőszékben, néha el is alszik közben… Nem mintha zavarna mások boldogsága, de ez azért több a soknál. Akkor most mi vagyunk ennyire bénák, vagy létezik ennyire elütő gyerek?? Csak mert az elején én komolyan azt hittem, hogy minden babával ugyanolyan nehéz, mint a miénkkel.

Négy hónaposan kibújt az első fogacska. Onnantól kezdve a szakemberek a hasfájós lemezről a fogzási lemezre váltottak. Helyi fájdalomcsillapító zselét, lenyelős fájdalomcsillapító szirupot, rágókát, gyerekfogkefét ajánlottak. Nem lett jobb, kivéve, amikor tényleg jött a fogacska. A nagy sírás-rívások nagyjából tíz százalékának valóban ez volt az oka… Még borostyánláncot is vettem – micsoda pénzkidobás! (Talán mostanra már nyájas olvasóimnak is feltűnt, hogy folyamatosan csak patikai szerekből álltak a szakmai jótanácsok. Lassanként kisebb vagyont költöttünk mindenféle csodaszerekre, eredmény nélkül.) Akkor már kezdtem kapisgálni, hogy a kisfiam egyszerűen ilyen temperamentum és valahogy meg kell tanulnunk együtt élni a helyzettel.

Barátok, ismerősök. Meg kell, hogy mondjam őszintén, ezt a tanulási folyamatot igazán nem tették könnyebbé. A kedvenc bölcseleteim közül néhány: kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. (Kösz szépen a bíztatást. Ha ilyen a kis gond, nem akarom megérni a nagyot…) Hadd sírjon csak, erősödik a tüdeje. (Hm. Ennél is jobban??) Na és jó baba? (Nem. Égetnivalóan elviselhetetlenül, kibírhatatlanul, kegyetlenül rossz!) Van tejed? (És neked köldököd?) Alattunk lakó szomszéd: jaaaaj, mi volt vele hajnali háromkor, hogy úgy sírt? (Ha tudnám, nem tartott volna órákon keresztül.) Ilyenek záporoztak mindenfelől. De ez mind semmi. Ó, ha annyi óra szabadidőm lenne egy évben, ahányszor megkaptuk, hogy mi rontottuk el! Három hónapos volt Nyolcördög, amikor valaki először vágta ezt a fejünkhöz. Azt mondta, teljesen rosszul csináljuk, hogy minden nyikkanásra felvesszük őt. Így ő fog irányítani bennünket és nem fordítva és el lesz kényeztetve. De hát három hónapos! Hagyjak üvölteni egy kisbabát, aki még az égvilágon semmire nem képes egyedül? Lényegtelen lenne kiderítenem, hogy éhes-e, fáj-e valamije, fél-e vagy unatkozik? Valami oka csak van annak a szerencsétlen kis pincurnak, ha ablakokat rezegtetve ordít, mint akit elevenen nyúznak. Mi legalábbis így gondoltuk a férjemmel. Bennem egészen ösztönösen jött ez, még mielőtt bármiféle irodalmat összeolvastam volna. Akármilyen nehéz is volt így, én a kétely legcsekélyebb szikráját sem éreztem, hogy a síró kisbabámat felvegyem, megszoptassam, megszeretgessem, ellássam. Ez csak magától értetődő, nem? Ahhoz meg azért nem kell olyan nagy gyerekpszichológiai tudomány, hogy belássuk: egy pár hónapos kisbaba még nem tud olyan összetetten gondolkodni, hogy szándékosan manipuláljon. Már az is kész csoda lenne, ha felfogná az egymás után következő események összefüggéseit az örök most helyett, amiben él. A szülei helyzetébe sem képes még egy jó darabig belegondolni. (Milyen fura is lenne, ha egy kisbaba buksijában ez járna: hmm, de megéheztem, de nem sírok inkább, hadd pihenjen végre egy kicsit az anyukám.) Szóval ezt az elrontottuk dolgot aztán zsinórban megkaptuk rengeteg (állítólagos) barátunktól. Sírni kéne hagyni, meg kellene tanítani egyedül elaludni, rá kell szoktatni végre a babakocsira, le kell szoktatni a folyamatos szórakoztatásról, bla-bla-bla.

Kötődő nevelés. Csakhogy én ekkor már sokat olvastam a neten arról, hogy a kisbabáknak elemi szükségletük a testközelség. Ezt nem is olyan nehéz megérteni. Ezek a kis emberpalánták teljesen magatehetetlenek, végletekig kiszolgáltatottak és nemrég még egy test voltak az anyukájukkal. Ők állandó jelenben élnek. Az, hogy idáig anyu mindig megetetett, nekik nem jelenti azt, hogy most is így lesz, mert arra ők már nem emlékeznek. Ha egyedül hagyják őket, nem tudják, hogy apáék csak a konyhába mentek ki és mindjárt visszajönnek. Csak azt tudják, hogy most egyedül vannak és egyedül ők elvesztek. Nagyon ijesztő lehet. Végre találtam egy fórumot, ahol gyakorlott anyukák elsőkézből írják le a tapasztalataikat. Tőlük tudom, hogy a babák sokkal jobban szeretnek anyukájukhoz simulva lenni mint babakocsiban, ezért szerencsésebb különböző hordozóeszközökben cipelni őket. Persze, fizikailag nehezebb. De a baba és ezzel együtt a család nyugalma csak megér ennyit mindenkinek. Nekünk legalábbis nagyon sokat segített. Már nem volt többé halálfélelmem a sétáktól. És altatni is könnyebbé vált így. Szintén innen tudom, hogy mennyire jó dolog az együttalvás. Úgyhogy mi is kipróbáltuk. Emlékeztek még ugye, hogyan ment nálunk az éjszakás műszak. Na, innentől fogva ez jól leredukálódott: amikor a kisfiam mellettem nyöszörögni kezdett, félálomban odafordultam a cicimmel. Amíg szopizott, vissza is aludtam, majd miután befejezte, ő is. Ennyi az egész. Van némi különbség, igaz? És többé nem érdekelt, mennyi idő telik el két szopizás között. Az órát csak arra használtam, hogy ha sírt, megtippeltem, hogy vajon éhes lehet-e inkább vagy fáradt. Csodák csodája, az emésztése rendben volt.

Többemberes baba. Nem állítom, hogy a kötődő nevelés alapelveivel minden egy varázsütésre megváltozott és onnantól kezdve csupa öröm és kacagás a gyereknevelés. Ó, egyáltalán nem! De közben megtudtam azt is, hogy vannak úgynevezett többemberes babák, akik egyszerűen magasabb vérmérsékletűek a társaiknál. Jóval vehemensebben reagálnak mindenre, drasztikusabban fejezik ki a problémáikat, hihetetlenül tudják, mit akarnak és addig nem lehet őket eltántorítani, amíg el nem érik azt. Ezek mellett egyéb ismérveik is vannak, amelyek tipikusan rájuk jellemzőek. Néhány ezek közül – Sears doki nyomán: állandóan vigasztalhatatlanul sír (stimmel). Nehezen alszik el és/vagy könnyen felébred (stimmel). Amelyik módszer egyszer beválik, másodszorra biztosan nem (stimmel). Nem hajlandó egyedül maradni, mindig kézben akar lenni vagy szórakoztatni kell (stimmel). Próbára teszi szülei türelmét, találékonyságát, fizikai állóképességét és házasságát (STIMMEL). Hiperérzékeny, ingeréhsége kielégíthetetlen (stimmel). Kiszámíthatatlanul fogadja a nyugtató dédelgetés szokásos formáit (stimmel). Nehéz elterelni a figyelmét (stimmel). Általában elégedetlen (stimmel). Szóval nyilvánvalóvá vált, hogy többemberesünk van. Aztán üdvözölve fogadtam a fórumos felfedezést, hogy más anyukák is vannak ebben a cipőben. Nem mintha örülnék annak, hogy nekik is nehéz. De az a tudat, hogy hús-vér nők, a legkülönfélébb emberek és mégis: ugyanezekkel a problémákkal küzdenek! Hé, emberek! Meg vagyunk mentve!! Nem mi csináljuk rosszul!!! Volt köztük olyan anyuka is, akinek több gyereke van és mindegyikük teljesen más temperamentumú. Többemberes babáknak léteznek halálnyugodt tesói! Ugye tudjátok, mit jelent ez? Hogy nem a nevelésük miatt ilyenek, hanem egyszerűen ilyen a természetük. És ezt nem lehet megszüntetni. Lehet támogatóan és szeretettel nevelni egy ilyen gyereket (is), meg elutasítóan, csalódottan, állandóan elégedetlenül. De a gyerekének mindenki a legjobbat akarja, nem? Én legalábbis egészen biztosan. Meg a férjem is. Apropó.

A házasságunk. Sokszor éreztem már úgy, hogy romokban hever. Amikor életünkbe robbant újdonsült gyermekünk, együtt sokkolódtunk, együtt borultunk ki, összetartóan. Épp ugyanolyan tanácstalanok és tehetetlenek voltunk mind a ketten. Eszünkbe sem jutott egymást vagy bárkit hibáztatni, megoldást kerestünk. Aztán teltek a napok, hetek, hónapok és mindketten egyre fáradtabbak lettünk, lelkileg is. (Korábban nem is gondoltam volna, hogy az embernek a lelke is el tud fáradni, ráadásul ilyen nagyon.) Nehéz két embernek így együtt lennie és megküzdenie a hétköznapok kihívásaival. Nekem meg elég igazságtalannak tűnt, hogy én voltam az állandó éjszakás, mivel a férjemnek dolgoznia kellett. (A mai napig sem értem, hogy képes jóízűen hortyogni, miközben üvölt mellette a gyerek az ágyban. Rejtély.) Persze neki is nagyon nehéz, hiszen napi tizenakárhány óra munka mellett, szemét főnökkel, kevés fizetésért, szivatós emberekkel ő sincs könnyű helyzetben. Ez a lélekfáradtság aztán valahogy oda vezetett, hogy egymásban kerestük a bűnbakot minden apróság miatt. Egyrészt nagyon dühítő, amikor szent meggyőződésed, hogy a férjed egyszerűen mindent pont fordítva csinál, mint kellene. Másrészt még ennél is kiakasztóbb, hogy ő meg olyanokat varr a nyakadba, amik teljesen abszurd dolgok. Mindez oda vezet, hogy azon kapjátok magatokat: nap mint nap megy a cirkusz otthon. Úgyhogy amikor már kicsit könnyebb lenne az utódgondozás, akkor a rendszeres veszekedések visznek el rengeteg energiát. És ha ezek beeszik magukat az otthonunkba, nagyon nehéz megszabadulni tőlük. Mert egyre több a sérelem, a tisztázatlan konfliktus, az embernek csak egyre rosszabb és rosszabb a kedve és ez minden mást is megmételyez, nemcsak a házasságot (mintha az nem lenne épp elég). Egy megoldás van. El kell jönnie annak a pontnak, amikor rájössz, hogy nincs értelme visszalőni. Van az a pont, amikor már csak azért nem veszekszel tovább, mert halálosan eleged van az egész csatározásból. Ha sértve is érzed magad, békejobbot kell nyújtani és túllépni a piti hülyeségeken. És tisztázni a dolgokat. Csodákra képes egy nagymamás-nagypapás hétvége is, amikor kicsit gyerektelenedünk és kifújjuk magunkat. Utána komolyan mondom, mintha nem is ugyanaz az ember lennél. Újra nyugodt vagy, van türelmed a gyerekedhez. Akkor is, amikor kirámolja a konyhaszekrényt, majd lecincálja az összes ruhát a szárítóról, megkóstolja a vécékefét, lerántja a hifit, közvetlenül azután, hogy szétkente az ebédet a ruháján és a hajadon. És amikor belép a férjed az ajtón, őszinte szerelemmel – és a gyereketekkel – omlasz a karjába: de jó, hogy hazajöttél, szívem!

Végül én. Tudjátok, mi a legfurább az anyaságban? Hogy már nem te vagy a saját életed központjában. Nagyon különös dolog. Fordulatot vesznek a dolgok. Eddig csak magaddal voltál elfoglalva, magaddal törődtél, magadért voltál csak felelős. Most viszont a második helyre szorulsz vissza. Amikor reggel felkelsz, nem mész el pisilni, bármennyire is kell (na jó, ha nagyon sürgős, akkor gyerekkel az ölben), nem öltözöl, nem reggelizel, nem mosakodsz meg, nem teszed be a kontaktlencséd. Hanem tisztába teszed a gyereked, felöltözteted, reggelit csinálsz neki, megeteted, közben énekelsz neki, lemosod a maszatos pofiját – és csak ezután, csakis miután mindezzel megvagy, jöhetsz te. Persze előbb le kell kötnöd a porontyod valamivel, hogy hagyjon összekészülni. Idő-arányban ez úgy fest, hogy az első rész, a gyerek ellátása – ha minden simán megy – egy óra alatt megvan. A második fele, vagyis a tiéd úgy negyed óra. Mert aztán utódod elunja magát és vele kell foglalkoznod. Ennyi marad. Bár soha nem számoltam még ki, de azt hiszem, nagyjából a teljes időbeosztásunkra rá lehet húzni ezt az arányt. Nyolcvan százalék gyerek, húsz százalék te. És ez most, egy év után, amikor már könnyebb… Nem hittem volna, hogy valaha is reklámszlogennel zárok egy írást, de épp tegnap hallottam a tévében, hogy a legnehezebb munka egyben a legszebb ajándék is, vagy valami ilyesmi. Képzeljétek, elbőgtem magam rajta. Egy mosóporreklámon!! Mert tényleg így van.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

timea.veron@gmail.com

(Timi, 2017.01.19 10:10)

Istenem, bárcsak olvastam volna ezt 4 évvel ezelőtt! Mennyivel könnyebb lett volna elfogadnom a helyzetet. Az án lányom detto Nyolcördög, csak ő még hipotón izomzattal, tej-tojás-rozs-kukorica-szója-mogyoró-hagyma-csirke és sertéshús allergiával is meg volt "áldva". A nehezén már túl vagyunk, de kistesó az tuti nem lesz!!

lapmail2@gmail.com

(Réka, 2015.07.11 13:35)

Szia!

Nekem is többemberes babám van. Szeretném felvenni veled a kapcsolatot. Esetleg azóta változott a helyzet?
Köszi!

Re: lapmail2@gmail.com

(Csizi, 2015.08.08 17:56)

Szia Réka!
A csucsfoto@citromail.hu címen megtalálsz. :) Változott a helyzet, persze, hiszen már nem kisbabánk van, hanem négy éves nagyfiúnk, aki oviba jár és egy kistesóval is bonyolódott a helyzet. De a többemberesség szerintem egy vérmérséklet-típus, ami nemigen változik. A mi Nyolcördögünk nagyon akaratos, itthon egy kész kis diktátor, közösségben viszont elég visszahúzódó. Az alvás már jól megy, de napközben egyáltalán nem szokott pihenni nem is tudom már, mióta. Tanév közben viszont este nyolckor már alszik mint a bunda és reggelig fel sem ébred. Komoly hatalmi harcok mennek a tesójával és ha valamit a fejébe vesz, attól továbbra sem tágít, az elterelés soha életében nem működött. A dackorszak nagyon kemény volt, de túléltük, akárcsak az ovis beszoktatást. Nagyon tömören azt mondhatom, hogy idővel egyre jobb lesz, ahogy megtanul kezelni helyzeteket és érzelmileg is fejlődik, de azért szerintem mindig is nehezebb lesz vele boldogulni, mint egy "sima A/4-es" gyerekkel. :)
U.i.: Bocs, hogy csak most válaszolok, bekerült a spam-be az értesítés a hozzászólásról.

sok szeretettel

(szeretettel, 2013.11.07 18:10)

"Ne csinálj már úgy, mintha valami számkivetett volnál vagy mintha valami hűde extra sz@r dolog történt volna veled.
Ismerek pl. olyan nénit, aki nyolcvan éves, elvesztette először a férjét, aztán az egyetlen lányát, miközben súlyos gyengénlátó és olyan vérképzési problémája van, ami miatt nagyon sokat van kórházban. Meg ismerek egy olyan ötven éves nőt, akinek már tíz felett van a hasi műtéteinek a száma, volt köztük bélszűkületes gond is, akkor majdnem elpatkolt, mert még egy dinnyemag sem fért át a szűkületen, aztán kivezették a hasfalán a belét és ott jött ki a széklet egy odaerősített zsákba. Három évig élt így, mire végre vissza lehetett állítani. Tudnám sorolni az ilyen embereket, szerintem a te néhány hónapos problémád nevetségesen bagatell mellettük és mégsem jajgatnak ennyit.
Gondolkozzál már el ezen légyszi. Örülj, hogy van egy egészséges, szép gyereked és lapozzunk már végre más témára."

-neked hogy esne ez a te történeted alatt?

Virágnak az volt a célja, hogy rávilágítson, akkor is lehet jó anya, ha nem szoptat. Ahogy te is lehetsz jó anya, akkor is ha többemberes a gyereked.
Ugyanazért küzdötök -miért jön akkor a leszólás?

Kin segít az ember, ha lekicsinyli a másik problémáját?
Mindenkinek megvan a maga problémája,
van, akinek a szoptatás. van, akinek a többemberes gyerek...
-vagy a bélszűkületes néninek mondhatná a másik, hogy "most ez a gond, neked nem halt meg senkid, most egy kis bélkivezetés, csak pár év, az mi már, él mindenki, lapozzunk?" -ahogy a "többgyerekes problémás" mondhatja másnak, hogy "most mi, csak szoptatni nem tudsz és ezen rinyálsz, lapozzunk"?

Szeretettel, türelemmel, megértéssel fordulni más felé
-neked is ez esne jól, akkor te miért nem ezt teszed?

Re: sok szeretettel

(Csizi, 2013.11.08 10:35)

Kedves hozzászóló (Virág?)!
Sajnálom, hogy nem veszed észre a különbséget a nyavalygás, túllépni nem tudás, önsajnáltatás, valamint a fenti leírás között. Pontosan azért linkeltem be a cikkemet, hogy rávilágítsak: másnak is nehéz, mégsem kell lépten-nyomon azt hirdetni, hogy enyém a világ minden nyomora. Továbbmegyek, utólag még nevetni is lehet a problémákon. A gyereknevelésben kifejezetten ajánlanám, mert nehézségek mindig lesznek, csak időről időre másmilyenek.
Vicces, hogy ennyit lebegteted a szeretet szót, miközben a hozzászólásod kifejezetten ellenszenvvel van átitatva. Őszintén kívánom, hogy legalább feleannyiban legyen részed, mint amennyire előadni próbálod. :)
Csizi

Re: Re: sok szeretettel

(Gabi, 2013.11.08 21:36)

szerintem Virág azért írta meg a cikket, hogy kevesebb anya érezze magát szaranyának mert nem tud szoptatni. (persze ettöl még nem boldog, hogy ö maga nem tudott, nyilvván sok rossz érzése volt akkor, még ha tovább is lépett). szerintem a te történeted is nagyon nagy segítség egy elkeseredett, erre rákeresö anyának, ahogy az övé is nagy segítség, egy arra rákeresönek.

Nagyon érdekes, hogy neked az ellenszenv jött át (érdekes, ahogy tükröt tartasz nekem, nyilván ahogy én is neked) pont azért írtam, hogy "szeretettel" hogy érezd, hogy ez mozgatott. úgy látszik, ami nekem kifejezés volt, neked "sok". furcsa.

Na mindegy, öszintén sok boldogságot kívánok, sok szeretetet és föleg önszeretetet, hiszen mindenki tökéletes úgy, ahogy van ;)

Gabi vagyok (szeretettel)

nálunk is hasonló a helyzet

(krisztina, 2012.11.14 17:21)

nem tudok hosszan válaszolni, mert nekem is többemberesem van, rengeteg dolgot én is átéltem az itt leírtakból...
az első sokk nekünk az első itthon töltött éjszaka volt, mert ez a baba nem kicsit sírdogált, mint a többi kicsi, hanem ordított órákon át fáradhatatlanul. leírhatatlanul megviselő.

kitartás minden többemberes baba anyukájának!
mi hónapok óta óránként kelünk.