Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Suttogó kontra jekánák

2011.10.28

Amikor még csak pocakilag voltam anyuka, kezembe került a suttogó könyve, amely szépen, logikusan felépítve mutatja be, hogyan is kell egy aprócska jövevénnyel bánni. Gondoltam, irtó tudatos és előrelátó szülő vagyok, hogy ilyeneket is olvasok: más kismamák leragadnak a szülésnél és csak arra készülnek, pedig utána szemtől szembe találja magát az ember és férje egy újszülöttel, akit gondozni, nevelni és elviselni kell.  

Akkor, pocakosan nagyon tetszett a könyv. Hát persze, napirend! Hát persze, önállóságra szoktatás! Táblázatba foglalva a sírástípusok, melyik mit jelent. Mekkora szerencsém van – gondoltam akkor –, hogy időben ráakadtam minderre! Így biztosan nem esem abba a hibába, hogy ringatva altatom a gyerekem és aztán jól rászokik, továbbá nem nevelem majd ötletszerűen és mindig tudni fogom, hogy mi a baja. Titokban még gyakoroltam is. Ha a boltban, utcán, váróteremben és hasonló helyeken bömbölő gyerekkel találkoztam, máris határozott diagnózisom volt a baj okáról.  

Aztán megszületett a kisfiam. Rekordsebességgel bizonyította be, hogy a suttogó semmit nem tud a kisbabákról. Legalábbis az enyémről.  

Kezdetben minden áldott este, amikor két-három órán át tartott az altatás, kétségbeesetten lapozgattam a könyvben az alvási zavarok hat gyanújele között. Valahogy egyik se passzolt. A leírt tünetek gyakran átfedték egymást és egyiket sem lehetett ránk húzni. Aztán a könyvet követve végül arra jutottam, hogy nyilván emésztési zavara van. Az erre adott ötleteinek mindegyikére csak annyit tudtam mondani: na bumm, ezeken már rég túl vagyunk. Köszi, Tracy.  

A suttogó egyáltalán nem számol a többemberes babákkal, akikre nézve gyakorlatilag semmilyen tanácsa nem használható. Pedig valahol az elején azt írja, hogy sosem találkozott olyan babával, légyen az akármilyen nehéz természet, amelyik kifogott volna rajta. Nos, kisfiamat ismerve én ezt erősen kétlem. És nem csak a többembereseket, hanem alapvetően az egyéni különbségeket is figyelmen kívül hagyja. Úgy tálal minden csodamódszert, mintha az univerzálisan mindenhol, mindenkire használható lenne. Pedig minden baba más! Ezt neki kellene a legjobban tudnia, hiszen védőnő volt. Megkülönböztet ugyan a könyv elején öt vérmérséklettípust, ami szerintem eleve megkérdőjelezhető (mitől számít vérmérséklettípusnak az, ha egy baba a nagykönyv szerint fejlődik, lásd mintababa kategória?), aztán a későbbiekben szinte tökéletesen figyelmen kívül is hagyja ezeket. Szóval eleinte csakis azért haragudtam rá, mert egyszerűen használhatatlanok voltak a tanácsai a gyakorlatban.  

Később azonban rádöbbentem, hogy más, sokkal komolyabb gond is van vele. Nevezetesen, hogy az úgynevezett elkülönítő nevelésre tanít. Még jó, hogy nálunk nem működött, különben most hasonlóan nevelném a gyerekemet, mint a náci eszménykép! Komolyan, mondta a tévében a Vekerdy, hogy annak idején a nácik terjesztették az órához igazított etetést és az egyedül hagyást, amit Tracy önállóságra nevelésnek nevez. A suttogó arra tanítja a gyanútlan szülőket – akik mellesleg veszik a tanácsait, mint a cukrot, sajnos –, hogy meghatározott sorrendben és megszabott időszakonként altassák és etessék a gyerekeiket, ragaszkodjanak a rácsos ágyhoz – akármennyire is tiltakozik ellene, és tanítsák arra, hogy egyedül is ellegyen magában, különben egy perc nyugtuk sem lesz tőle. Arra tanítja őket, hogy szoktassák le a babát az éjszakai szopizásokról, hiszen milyen jó is az, ha már pár hetesen átalussza az éjszakát. Mindezt a tetejébe még úgy tálalja, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. 

Jelentem, nem ő találta fel, ez a szemlélet sokkal régebbi annál (megint csak sajnos). És legalább olyan kártékony, mint amilyen avitt. Ma már tudományos tény, hogy a felsorolt alapelvek rosszat tesznek a babáknak. Mégpedig azért, mert a szülők testközelségéhez való ragaszkodás, az éjszakai gyakori evés evolúciósan kialakult természetes igénye a babáknak, amely nélkül akár el is pusztulhatnának. Az órához igazított életmód pedig egyszerűen életszerűtlen. Senki, a felnőttek sem éheznek és álmosodnak meg meghatározott időközönként.  

Tracy az elején arra int, tiszteljük a babánkat. Ha valóban így gondolja, nem értem, miért nem tiszteli őket annyira, hogy akkor ehessenek, amikor megéheznek és akkor alhassanak, amikor álmosak? Miért nem tiszteli a babákat legalább annyira, hogy alapvető létfenntartó ösztöneiket – mint például az állandó testközelség – kielégítse?  

Egyébiránt ehhez hasonló, sőt, sokkal nyilvánvalóbb ellentmondásoktól hemzseg a könyv.   

A legbotrányosabb gondolata azonban az összes közül szerintem az, hogy tanítsuk önállóságra a babát. Még le is írja, hogy egy apuka visszakérdezett: Őnállóságra?! Hiszen még csak két hetes! Mire Tracy: Akkor szerinted mikor kezdjük el? Én azt mondom, kezdjük most. Én, Csizi meg azt mondom erre – bocsátassék meg nekem –, hogy ez a nő valószínűleg azt sem tudja, mit beszél. Köztudottan az emberé az egyik legkiszolgáltatottabb újszülött. Ha nem éppen a legkiszolgáltatottabb. Gondoskodás és szoros testközelség nélkül semmiféle esélye nem volna. Egy tökéletesen magatehetetlen lény esetén, akinek még a készen szervírozott táplálék beszippantását is tanulnia kell, hogy a kénköves rézfánfütyülős kutyafülébe beszélhetünk önállóságra nevelésről?! Először cseperedjen fel, tanuljon meg táplálkozni, járni, beszélni, eligazodni a világban, aztán majd jöhet az önállóság. De újszülöttkorban? Most őszintén, van aki ezt komolyan elhiszi? Miért nem mindjárt azt várjuk tőle, hogy szálljon be a rezsibe, elvégre ő is itt lakik.  

Hogyan lehetséges az, hogy a suttogó be tudja adni a tanait minden anyai ösztön és józan ész ellenére? Hogyhogy sikerkönyv, ami sosincs bent a könyvtárban és elő kell rá jegyeztetni? Nos, be kell látnunk, ha a kisbabákhoz nem is, a marketinghez, önmaga eladásához Tracy aztán remekül ért. Először is jól megnyeri a kezdő szülők bizalmát azzal, hogy az elején leírja: nyugi, nem te vagy a béna, mindenki vért izzad az elején, sőt, nagyon sok szülő ki van borulva a gyerekére ilyenkor és ez tök normális meg érthető is. Ettől fellélegzünk és máris létrejött bennünk az érzelmi azonosulás – azaz olyasmit is kérdőjelek nélkül elfogadunk tőle, amit normál körülmények között talán soha. Aztán addig-addig magyarázza a dolgait teljesen logikusnak tűnő érvekkel, míg azt nem gondoljuk, hogy a saját véleményünk is véletlenül pont ugyanaz. (Pedig a gyereknevelésnek nem logikusnak, hanem ösztönösnek és empatikusnak kellene lennie, máskülönben a pasik szülnének.) Közben észre sem vesszük, hogy az egész arról szól: nekünk legyen könnyű az életünk a baba mellett, aztán hogy a szerencsétlen aprósággal mi van, mi lesz, az már mellékes. A gyengébbek kedvéért betűszavakat alkot a fő irányvonalaiból (4É, ABCD), és komolyan gondolja, hogy táblázatba foglalható a hangutánzó szavakkal körülírt csecsemősírás, amelyek mindegyikéhez jelentést rendel, egyediségek nélkül. Az én gyerekem gá-gá és hümm-hümm sírásai például nem szerepelnek benne, mint ahogyan a szavakkal utánozhatatlan elégedetlenkedő hangjai sem.  

Sokaknál még ott sem lóg ki a lóláb, hogy kerek perec leírja: a babának kell hozzánk idomulnia és nem fordítva! (Szegény teremtés, nem elég, hogy tökéletesen kiszolgáltatott, még alkalmazkodjon is, mert mi, felnőttek nem vagyunk hajlandóak változtatni az életmódunkon egy ilyen apróság miatt, mint ő.) És azt is bevallja, hogy a nyomatékul felhozott esetleírások nagy részét maga találta ki! A kötődő nevelés alapjait pedig annyira nevetséges érvekkel utasítja el, hogy aki látott már élő csecsemőt, az lemegy hídba tőle. Azt írja például, hogy az igény szerint szoptatott baba követelőző lesz. Egyik szemem sír, a másik nevet. Pont az órához igazított babáknak van okuk követelőzni, mivel nem akkor kapnak enni, amikor éhesek.  

Mindezen kissé paprikás gondolatok akkor kezdtek megfoganni a fejemben, amikor először olvastam a többemberes babákról. Hónapokkal a szülés után először nyugodtam meg végre kicsit, hogy nem én vagyok tökéletesen alkalmatlan az anyaságra, hanem egyszerűen heves vérmérsékletű babánk van, akivel világ életében nehezebb dolgunk lesz, mint a „normál” gyerekek szüleinek. Csakhogy valamiféle megoldást mindenképpen találni akartam, ami legalább megkönnyíti a helyzetet, mivel suttogó barátném nem segített kicsit sem – és ez vezetett el a kötődő neveléshez. Olvastam Ranschburgot és Searst, meg persze eljutottam Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyvéhez is. Ez utóbbi szerzőnő elkeveredett egy dél-amerikai indián törzshöz, a jekánákhoz, s az ott szerzett tapasztalatait tárja az olvasó elé. 

Rögtön az elején feltűnt neki, hogy ezek az apró termetű, egyszerű emberek mennyire jól érzik magukat a bőrükben és egymás társaságában. Mindenből viccet csináltak, még a legnehezebb munkát is játéknak fogták fel és egyszerűen boldogok voltak – olyannyira, amit a mi kultúránkban nem sokan tapasztalnak meg. Ennek gyökerét Jean a csecsemőnevelésben látta meg. A jekánák csöppségei szinte sosem sírtak, egyszerűen nem volt rá szükségük. Környezetük olyan hamar felismerte a jelzéseiket, hogy előbb reagáltak rá, mintsem hogy sírással kellett volna jelezniük. Folyamatosan testközelségben voltak valakivel – vagy kendőben hordozták őket magukkal az anyjuk, miközben mindennapos teendőiket végezték, vagy más törzstagok, esetleg gyerekek vigyáztak rájuk, de mindig ölben, karban, háton, stb. voltak. Éjjel anyjukkal aludtak, szüleikkel együtt fürödtek, akkor szoptak, amikor megéheztek (nem hiszem, hogy a jekánáknak lett volna órájuk), s napközben akkor szunnyadtak el a kendőben, amikor elnyomta őket az álom. Éber időszakaikban pedig folyamatosan ingerek érték őket, miközben szemrevételezték a többiek hétköznapi életét. Amikor fél éves koruk körül mászni kezdtek, szabadon megtehették, hisz nem volt se járókájuk, se semmi más eszköz, ami megakadályozta volna őket környezetük szabad felfedezésében. Fél szemmel mindig figyelt rájuk valaki, de soha nem szóltak a gyerekekre, hogy vigyázz, leesel, figyelj oda, mert megütöd magad és hasonlók. Hagyták, hogy boldoguljanak maguktól.  

Ez a természeti nép ösztöneit követve tette azt, amit mi már elfelejtettünk: normális, egészséges lelkű embereket nevelt az utódaiból. Amit ma kötődő nevelésnek szoktak nevezni, az nem egy újdonsült irányzat, hanem évezredesnél is öregebb jelenség, mondhatni a világ egyik legtermészetesebb dolga. Evolúciós örökségünk: a baba szükségleteinek ösztönös kifejeződéseire adott egészséges, ösztönös szülői válasz. Ezért nem tudom elfogadni a suttogó azon érvét, hogy ami a természeti népeknél jó, az nálunk nem, mondván, hogy mi nem vagyunk azok. Valóban másként élünk, de attól még az ösztöneink és alapvető emberi késztetéseink ugyanazok. A civilizált csecsemőnek épp ugyanarra van szüksége, mint bármelyik másiknak.  

A jekánák nem nevelnek önállóságra. Náluk a gyerekek egyszerűen önállóak lesznek. Mégpedig azért, mert kielégül az a korai szükségletük, hogy állandóan testközelben legyenek. Így mire eljön a leválás első lépcsőfoka, a kúszás-mászás, kiegyensúlyozottak és magabiztosak lesznek.  

A jekánák anélkül követik a kötődő nevelés elveit, hogy olvastak volna bármilyen szakkönyvet vagy internetes fórumot, netán szakemberhez fordultak volna. Ennek ellenére túl is mennek azon, amit többek között Sears doki hirdet, s ez  szép és jó – mi több, fantasztikus –, de azért lássuk be: sok tekintetben nem adaptálható a mi kultúránkba. 

Liedloff például azt írja, a jekánáknak nem változik meg az életük egy baba érkezésekor, az anya ugyanazt teszi amit addig, oldalán vagy hátán a csecsemővel. Ha megéhezik a csöppség, egyszerűen előre kapja és megszoptatja. Ez gyönyörű, de nálunk lehetetlen „leutánozni”. Maniókát reszelni lehet gyerekkel a háton, de kissé furán nézne ki mondjuk egy ügyvédnő, amint a hátára kötött gyerekét tárgyalás közben előre kapná megszoptatni. Ahogy nem teheti ezt meg egy orvos, tanár, újságíró, vagy éppen egy hipermarket pénztárosa vagy egy betanított szalagmunkás sem. Ugyanúgy azt sem nagyon lehet átvenni, hogy a baba nevelésében és gondozásában az egész közösség részt vegyen. Amiként mi élünk, szigorúan elszeparálódva családokra és a gyereknevelés magánügy, úgy ez egyszerűen nem kivitelezhető. Sok példát lehetne hozni, a lényeg egyértelmű. Szomorú, hogy nem tudunk úgy csecsemőt gondozni, ahogyan ők – pedig lehetne. Csak ahhoz teljes paradigmaváltás kellene, totálisan más társadalmi berendezkedés, másik erkölcs, más életmód. Kár lenne azzal áltatnunk magunkat, hogy van rá esély.  

Azért szórványosan mégis át tudunk ültetni pár dolgot, amik ma már a mi kultúránkban is egyre növekvő tábornak örvendenek és a kötődő nevelés alappillérei. Ezek nagy vonalakban: az állandó testkontaktus, együtt alvás, igény szerinti szoptatás, gyors reagálás a baba jelzéseire. Az a lényeg, hogy hallgassunk szülői ösztöneinkre. Például ne hagyjuk sírni a babát – nem véletlenül érezzük olyankor úgy, mintha citromfacsarón nyúznák a szívünket, neki olyankor baja van és nincs más lehetősége, csak az, hogy megértesse velünk és mi megoldjuk neki. Azt sem véletlenül érezzük, hogy egyfolytában dajkálnánk a babánkat és nem szívesen vagyunk tőle távol. Hát ne is legyünk! Szüksége van ránk, a szüleire. Alhatunk, fürödhetünk, takaríthatunk, sétálgathatunk a parkban, vásárolhatunk és vendégeskedhetünk szorosan együtt a babánkkal. Csak egy kendő kell, vagy egy mei tai. Cserébe lemondhatunk a kiságyról, a babakocsiról, a járókáról, a babakádról állvánnyal együtt, meg sok-sok fityegő műanyagjátékról. Sőt, télen nem kell overall, csak magunkra kötjük a babát a nagykabát alá és kész is. (Nagyon szerényen számolva máris úgy kettőszázezerrel több marad a zsebünkben.)  

Így már persze nem olyan nehéz megsejteni, hogy miért kelt olyan nagy vitákat a szemlélet. A kisbabákra mára nagyon komoly iparág épült. Az abban érdekelteknek egyáltalán nem jövedelmező, ha a szülők lemondanak arról a milliónyi felesleges kacatról, amit ránktukmálnak. Paradigmaváltás, mondom én. A három-, később négyóránkéntire nyújtott szoptatás eszméje mögött például a tápszergyártók érdeke sejthető meg. Betartása elégtelen tejtermeléshez vezethet. Hisz tudjuk, hogy a mell annál több tejet termel, minél többet szopizik a baba. Ez a „több” kifejezés pedig nem mennyiségre, hanem gyakoriságra vonatkozik. Elég lesújtó, hogy bizonyos érdekkörök képesek arra ösztönözni az anyákat, hogy elapasszák a tejüket, csakis azért, hogy nekik még hat zsákkal több pénzük legyen. Ja, hogy a babáknak az anyatej a legjobb? Na és? Ráírtuk ezt apró betűkkel a tápszeres doboz hátára és kész.  

A legjobban azonban nekem akkor nyílt ki a bicska a zsebemben, amikor kaptam egy levelet a rotavírusról. Gyerekorvosok adták az arcukat ahhoz, hogy egy teljes oldalon át taglalgassák, mennyire szörnyű egy kór ez és mindenképpen jobb, ha nem teszem ki neki a gyerekemet. Nos. A vakcina húszezer forint per darab és hármat kell belőle beadni. A mi doktornénink szerint pedig annyira ritkán fordul elő nálunk a betegség, hogy nem látja valódi szükségét. Nem tudom, honnan veszik egyesek a bátorságot és a bőrt az arcukra, hogy ne átalljanak betojatni minden hiszékeny anyukát kizárólag a pénzért. Szerintem ez gyomorforgató. Új erkölcs kéne, mondom.  

 

Visszatérve a Liedloff-könyvhöz, a suttogóval ellentétben nem tanácsokat osztogat, hanem egy szemléletet mutat be, egy követni érdemeset. Nem ad konkrét helyzetekre vonatkozó megoldásokat, arra sarkall, hogy a nagyokosok helyett saját magunkra hallgassunk és mindig képzeljük magunkat a baba helyébe. Rávilágít, hogy a csecsemőgondozás mikéntje alapvetően és meghatározóan kihat egy egész életre. Szeretetteli babázásra tanít. Ennek ellenére gyakorló anyukaként azért szívesen olvastam volna arról, a jekánák vajon hogyan oldják meg a puffadást, székrekedést, fogzást, mellétáplálást és hasonló akadályokat. 

Kritikaként megjegyzem, hogy Liedloff a mi társadalmunk szinte minden lelki problémáját és devianciáját a korai kötődés hiányára vezet vissza – a függőségektől az öngyilkosságon át az exhibicionizmusig és pénzhajhászatig. Nem mondom, hogy köszönőviszonyban sincsenek egymással, de azért ez ennél összetettebb dolog, szerintem. Társadalmunk eleve annyira beteg, hogy nem csoda, ha mindenféle elhajlásba menekülnek előle az emberek. Hogy az anyukájuk nem hordozta őket magukon az első fél évben, az legfeljebb rátett pár lapáttal. Az elvágyódás a mi kultúránkban mindenkiben ott van, egyesek tudatában vannak, mások meg alatta.

A könyv mindenesetre abszolút figyelemreméltó és meleg szívvel ajánlom minden leendő és gyakorló szülőnek. Akármekkora gyerekünk is van, sosem késő elkezdeni: a károk javíthatóak, enyhíthetőek! A kötet első megjelenésekor, a hetvenes években átütő erejű volt, hiszen akkoriban elképzelhetetlen eretnekség volt babakocsi helyett hordozni, úgy, mint a buta, primitív rézbőrűek… Liedloff forradalmat indított, akár akarta, akár nem. Bár azt hiszem, nagyon is tisztában volt vele. A suttogót pedig könyörgöm, nagy ívben hajítsa ki mindenki, akinek csak kedves a csemetéje lelki egészsége! (És aki nem dől be a nagy dirrel-durral tálalt csodatételeknek.) Lehetőleg egy szelektív hulladékgyűjtőbe. Köszönöm.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:-)))

(Muriell, 2011.11.01 12:50)

Nem kell másra hallgatni, csak a saját "anyai" ösztöneinkre és odafigyelni a kicsi szükségleteire. Egy-két technika talán jól jöhet mások tapasztalataiból, viszont tény, hogy minden eset teljesen egyéni, minden gyermek egyedi, minden helyzet külön kezelendő. Nincsenek kizárólagos szabályok mindenkire, sem gyerekkorban, sem felnőttkorban. Ennyit a könyvekről. Csak az élet mutatja meg, mi az amit tudnunk kell.