Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Orvosok, kórházak, szülés (2. rész)

2011.01.10

És akkor jönnek a szülésbeszámolók, merő jóindulatból: borotválnak, beöntenek. (Ezt még kibírom valahogy, kemény csaj vagyok.) Gyógyszereznek, kábítanak. (Hát, legalább nem fáj majd annyira.) Burkot repesztenek mesterségesen. (Azt meg minek?) Hatvanhatszor megvizsgálnak, ami nem csupán kellemetlen és megzavarja a koncentrálást, hanem kifejezetten káros is lehet. Kizárólag fekve szülhetsz és kész, függetlenül attól, hogy neked hogy lenne a legjobb. Ha nehezen tágulsz, kézzel feszegetik a méhszájadat, őrületes fájdalmak közepette. (Mi? Mi? Hogy? Miért??) Végig fogj egy gézt a lábad közé, hogy ne vérezd össze az asztalt. Ettől nem tudsz kapaszkodni, párod kezét fogni. (Mi van??) Nem bújik ki a baba, a fél szülészeti személyzet a hasadon ugrál, hogy kinyomják. (Micsodaaaa?) Rád szólnak, hogy ne nyögj, ne hangoskodj. (Na neee!) Hajráznak, hogy nyomjál, nyomjál, nyomjál, még egy kicsit, meg tudod csinálni, gyerünk, már majdnem megvan a gól, pardon, a gyerek. (Az erőlködés épp hogy megnehezíti a dolgokat, mintsem segítené.) Megcsászároznak, mert a dokinak nincs kedve kivárni a végét, már hazamenne. Kötelező a gátmetszés, totálisan lényegtelen, hogy a helyzet szükségessé teszi-e. A mai napig szülesztenek fogóval, vákuumos kiemelővel! (Hallottam olyan esetről, hogy a fogóval elroppantották a baba fejét…) Van olyan, hogy szülés után fogóval kiemelik a méhszájat szemrevételezés céljából. (Kellemes lehet. És milyen hasznos…) A méhlepény megszületését, ami piszkálás nélkül egy órán belül általában magától megtörténik, mégpedig a szoptatás megkezdésével hormonok révén, nos, ezt nem tudják kivárni, rángatják a köldökzsinórt, nyomkodják a hasat, méhűri betapintást végeznek. A szoptatást sok helyen nem is engedik, merthogy ilyenkor még úgysincs tej. (Persze, de van előtej, ami tökéletesen megfelel a babának az első pár napban.) Nem, ne szoptass, ne is fogd meg a gyereked, sőt, csak egy pillantásra láthatod, aztán elviszik, hogy őt is jól meggyötörjék szegényt. Csöveket dugdosnak le a torkán, fel a fenekébe, cseppeket csöpögtetnek a szemecskéjébe, hogy lehetőleg ne is lássa a szüleit, és idegenek fogdossák össze, mielőtt a saját anyukájának az illatát megismerhetné. Ja, és szegényke, ahogy kibújik az anyukája testéből, ahol sötétben volt, éles fényű reflektorok csapnak az amúgy is még túl érzékeny szemébe. Eközben anyukát katéterezik, mert egy órán belül kötelező pisilnie. Bár a kórház támogatja az apás szülést, a te férjed nem mehet be, mert épp karbantartják a szülőszobát. Az osztályon van rooming-in, de betelt, úgyhogy mehetsz a hagyományos részlegbe, és/vagy csak nappalra vonatkozik, éjjelre mindenképp elviszik a babát. A gátvarratok miatt úgy járkálsz, mintha tojásokon lépdelnél, minden mozdulat kín, ülni nem tudsz.

Bizonyára kifelejtettem ezt-azt, de nagyjából ilyesmiket olvastam, hallottam a kórházi szülésekről. „Kedves, szimpatikus, humánus” megoldások. Nekem úgy tűnik, az ilyen intézményekben a szülő nő mintegy mellékes tényezőként van jelen, a baba pedig olyasmi talán, mint egy eltávolított rendellenesség. Az orvos mindent jobban tud arról, mi jobb a szülő nőnek, ezért nemcsak hogy nem kérdez meg egy-egy beavatkozás előtt, de még csak nem is tájékoztat azokról. Olvastam egy orvos útmutatását szülés előtt álló nőknek, amelynek a lényegét úgy foglalnám össze: ne akarj beleszólni semmibe, hagyd az orvost dolgozni, ne zavard jajgatással és nyögéssel, hadd végezze a dolgát szépen és mehessen haza mielőbb. Ez természetesen mindenki közös érdeke. Csak azt felejtette el, hogy kivéve az anyát, a babát és az apát. Megmondom őszintén, engem nagyon felkavart és dühített a szülésorvosok arroganciája, és az, hogy elhitetik a nőkkel: egyedül nem képesek szülni, csak az ő mindenható közbeavatkozásuk által. Mindezek után nem csoda, ha halálra vagyunk rémülve, mire a vajúdóba kerülünk és emiatt a testünk nem úgy működik, ahogy ilyenkor kellene.

Még egyszer leírom: a terhesség nem betegség, a szülés nem műtét. A legtöbb esetben egészséges kismamák egészséges babákat hoznak a világra, természetes és normális folyamat révén. Amennyiben a fogantatás körülményei kedvezőek és a kismama kellően nyugodtan és természetesen éli meg a szülést, semmiféle komplikáció nem valószínű. Ilyenkor az orvosnak csupán „tartalék” szerepe van, ha esetleg mégis adódna valami.

Mivel a beszámolók alapján azt szűrtem le, hogy a szülészorvosok nagy része így áll hozzá, azt hiszem, érthető, hogy elkezdtem hajlani az otthonszülésre. Utánaolvasgattam, gyönyörű szüléstörténetekre bukkantam. Kedvesekre, bensőségesekre, ahol a baba születése személyes, meghitt családi esemény, amit senki nem zavar meg. Csodálatos módon a legeslegtöbb esetben minimális, magától gyógyuló gátsérülések keletkeznek csupán, s minden megy a maga útján oxitocin, kézi feszegetés és egyebek nélkül is. Úgy tűnt, tévedés egy az egyben felelőtlen, veszélyes vállalkozásnak tartani. Szülészorvosok között is akad olyan, aki mellette érvel, biztonságát illetően azzal, hogy a kórházban is kell fél óra a műtő előkészítésére, tehát ha az otthonszülés helyszínétől fél órányira van egy kórház, akkor pontosan annyira kockázatos a szülés, mint ha eleve bent fogtak volna hozzá.

Mitől is lehet valóban biztonságos az otthonszülés? Szerintem attól, hogy éppen az az elem van kiiktatva a folyamatból, ami a komplikációkat a legtöbb esetben előidézi: a para. Térjünk csak vissza a lelki tényezőkhöz, a test mint összefüggő rendszer szemléletéhez. A komplikációk zöme többnyire azért van, mert a nő nem tágul kellően és végül lelassul vagy megakad a szülés. De miért is? Felteszi valaha ezt a kérdést egy szülőorvos, mielőtt kézzel feszegetni kezd? Miért nem tágul az a kismama? Lehet, hogy fél a kórházaktól. Vagy talán befeszült attól, hogy semmiről nem tájékoztatják és nem kérdezik beavatkozások előtt. Lehet, hogy rágörcsöl arra, hogy nem engedik a neki kényelmes pózban szülni, hogy mindenféle kellemetlen vizsgálatokat végeznek rajta anélkül, hogy közölnének vele bármit is. Talán egyszerűen az a baja, hogy nem emberként, nem partnerként tekintenek rá, hogy a számára legszentebb pillanatokban csak egy darab élőhúsnak számít az asztalon. És ott van a hosszú és következetes kondícionálás, az előre programozott fájdalom és szenvedés. Mindezektől befeszül, a méh izmai is összeszorulnak, egymás ellen kezdenek dolgozni ahelyett, hogy felhúznák a méhszájat és kitolnák a kisbabát. Ettől fájdalmai lesznek, és ekkor a szülés már tényleg kín lesz. Ugye? Megmondták előre, hát így is lett. Ezért aztán beavatkoznak, az első beavatkozások azonban további beavatkozásokat tesznek szükségessé és a végére még tényleg el is hisszük, hogy az orvosok és szülészek közreműködése nélkül képtelenek lettünk volna megbirkózni a feladattal.

A helyzet az, hogy a statisztikák szerint az otthonszüléseknél kevesebb a komplikáció, mint a kórháziaknál. A fentiek fényében ez tökéletesen érthető. Hallottam olyan érvet, hogy ez a statisztika csupán úgy jön ki, hogy a komplikációs otthonszülések is kórházban érnek véget. Ez szerintem egyszerűen porhintés. Ma ugyanis hazánkban igen elenyésző az otthonszülések száma, azon belül is mintegy öt százalék a komplikáció. Tehát ha annak a pár nőnek is csupán a huszada köt ki kórházban, az aligha nyom valamit a statisztikákon.

Mégis, ma az orvostársadalom nagyon hevesen elveti az otthonszülést. Ha egy kicsit logikusan gondolunk bele a helyzetükbe, valójában ennek oka könnyen tetten érhető. Egy szó: pénz. A legtöbb nő ugyanis – érthető módon – nem szeretné magát a véletlenre bízni, hogy annál szüljön, aki éppen ügyeletben van. Hiszen jobban bízunk abban, akit már ismerünk, akiről jókat hallottunk, vagy magunk is jó tapasztalatokat szereztünk vele kapcsolatban. Ezért fogadott orvost választunk, aki tetemes pénzt kér a kismamától a szülesztésért. Azt még megértem, hogy azt kell megfizetni, hogy készenlétben áll, és bármikor is indul meg a nagy esemény, ő ott lesz. Ezt leszámítva viszont vegyük észre, hogy nem magánkórházban, hanem közpénzből fenntartott intézményben folyik minden, az orvos a közkórház helyiségeit, felszerelését és személyzetét veszi igénybe a borsos árú szüléslevezetéskor. Mire fel hát az a 70-100 ezer Forint? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a fogadott orvosok további feltétele, hogy a magánrendelőjükbe járjunk terhesgondozásra. Holott nem sokkal kap több vagy jobb ellátást a kismama a magándokijánál, csupán arról szól az egész, hogy fizessen. Minden egyes alkalom 5-10 ezer forint között mozog. Ezt havonta kell megejteni, az utolsó hónapban pedig hetente. Igen ám, csakhogy ebben nincs benne az ultrahang, a szűrővizsgálatok és egyebek, amiket mind-mind pluszban felszámítanak a magándokik. Csakhogy ők még ezzel sem elégszenek meg. Visszaélve a kismamák tájékozatlanságával vagy kiszolgáltatottságával, sokkal több vizsgálatot végeznek, mint amennyi valóban szükséges és indokolt volna. Azon túl, hogy ez önmagában elég etikátlan a leendő szülőkkel szemben, akiknek így is megugranak a költségeik az új jövevény miatt, plusz nehezedik a helyzetük az anyuka munkából való kiesése miatt, szóval mindezeken túl fizikailag sem tesznek jót sem a babának, sem a mamának. Az ultrahang zavarja a kicsit, a túl sok hüvelyi vizsgálat pedig bonyodalmakat okozhat. Szerintem szégyen-gyalázat, hogy egy orvos, aki elvileg az emberekért van, azért, hogy másoknak segítsen, visszaél a helyzetével és a legvégsőkig elmegy a lejmolásban, kockáztatva ezzel a háborítatlan várandósságot és szülést.

Hála az égnek azonban ez sem mindenhol van így. Kutakodásaim során rájöttem, hogy vannak olyan orvosok, akik nem ilyenek és vannak olyan kórházak, ahol tiszteletben tartják a kismamákat, a babákat, a születés intimitását és emelkedettségét. A magam részéről ugyanis bármennyire is hajlottam az otthonszülésre, azért mégiscsak hiányzott volna nekem az a tudat, hogy megfelelő felszerelés és szakembergárda áll rendelkezésre, ha mégis bármi adódna. Ha nem találtam volna olyan kórházat, amelyben megbízom, az otthonszülést választottam volna. De találtam, és már ez is önmagában hihetetlen nyugalommal tölt el, ha az egyre közeledő szülésünkre gondolok. Kedves kismamák! Igenis létezik olyan közkórház még Magyarországon is, ahol a lehető legkevesebb orvosi beavatkozásra törekszenek, természetes folyamatként szemlélik a szülést, tiszteletben tartják a szülőpáros kéréseit, alternatív, gyengéd módszereket is alkalmaznak mind a fájdalomcsillapítás, mind pedig a szülés megkönnyítése érdekében. Ha bárkit érdekelne, e-mailben szívesen elárulom, melyik kórházról van szó, a többieknek legyen elég annyi, hogy van ilyen.

Szerintem minden szülés előtt álló családnak érdemes utánajárnia, hogy a számukra legmegfelelőbb helyet és módot találják meg az új jövevény érkezéséhez. Nem csak az orvosi kockázatok miatt, hanem azért is, mert a szülés-születés élménye, az első órák és napok hihetetlenül meghatározóak minden érintett számára. Azért kaptunk kilenc hónapot, hogy testileg-lelkileg-szellemileg is felkészülhessünk a szülésre és a babával kezdődő új fejezetre. Nincsenek előre kitaposott utak: mindenkinek a sajátját kell megtalálnia. Ehhez pedig informálódni kell, minden választható lehetőséget megvizsgálni és végiggondolni. Hiszen a szülés egy nő és egy család életében a létező legnagyobb, legmagasztosabb, legmeghittebb élmény – ha hagyjuk, hogy az legyen.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.