Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Orvosok, kórházak, szülés (1. rész)

2011.01.10

Manapság igen sok és heves vita folyik arról, hogy vajon elvetendő-e a kórházi szülés és biztonságos-e az otthoni. Most, hogy én is eme esemény előtt állok, saját magam és kisbabám bőrére is megy, hogy melyik oldalon foglalok állást és végül milyen helyszínt és körülményeket választok első szülésemhez.

Vettem a fáradságot, hogy tetemes mennyiségű információt gyűjtsek be a témáról. Elsősorban már szült nők tapasztalatait olvastam, hallgattam végig: internetes fórumokon, személyes beszélgetések alkalmával, távoli barátnőkkel folytatott levelezgetés során. Vannak olyan nők, akik nem sajnálják az idejüket arra, hogy írásban számoljanak be a legapróbb részletekig szülésük minden egyes mozzanatáról, nem kímélve gyengébb idegzetű nőtársaikat. Ma már a vérben tocsogó történetekért is hálás vagyok, mert mindezek elindítottak egy úton, mégpedig olyan szülés tervezése felé, ahol jó kezekben érzem magam, megbízom a körülöttem segédkezőkben és a lehető leggyengédebb bánásmódban részesíthetem a babámat. De ne szaladjunk annyira előre!

Terhességem hajnalán a kórházi szülés szinte evidens volt számomra, hiszen így „idomítottak” bennünket. Mai társadalmunkban ez az általánosan elfogadott gyakorlat, és csak a legvakmerőbbek, leglázadóbbak, legnormaszegőbbek vesznek a fejükbe olyan hajmeresztőségeket, hogy máshol szüljenek.

Igaz, a magam részéről mindig is elriasztottak a kórházak. Az ottani szagok, a sok beteg ember, a színtelen, személytelen, élettelen környezet, na meg a sok-sok rémtörténet rosszul sikerült műtétekről, félrekezelésekről, bent felejtett törlőkendőkről és egyebekről. Sőt, továbbmegyek: számomra már az is valamiféle perverz beteges dolognak tűnik néha, hogy valakinek az legyen az érdeklődése, hivatása, hogy mások testében piszkálódik.

Vannak olyan emberek, akik imádnak orvoshoz járni. Hosszasan sorolják a panaszaikat, fürdőznek az egészségügyi dolgozók figyelmében, lelkesen licitálják túl egymás betegségeit a váróteremben, újabb és újabb gyógyszerek kipróbálására vágynak, s életformájukká vált az orvosi rendelő – laborvizsgálatok – patika háromszögében való leledzés. Na, én nem ilyen típus vagyok.

A magam részéről utálom, ha az orvosok „rámkattannak”. Elmegyek mondjuk egy mandulagyulladással. Az orvosnál kiderül, hogy tüszős. A lelkes fehérköpenyes a fejébe veszi, hogy utánajár a dolognak: beutal koponyaröntgenre, teljes laborra, allergológiára, baktériumtenyésztésre és még ki tudja, hová. Tegyük fel, hogy a röntgenen látszódik valami homályos foltocska, ami éppúgy lehet aggasztó rendellenesség, mint ahogyan a röntgenfilm gyári hibája is. Azért biztos ami biztos, antibiotikum, ágyhoz kötözés, diéta, rémisztgetés, három hét sokkterápia. Hogy mitől lett a mandulagyulladásom, végül senki sem tudja, de nyomorultabb vagyok, mint valaha.

VAGY. Ott van a másik lehetőség, hogy amikor bedurran a mandulám, egyszerűen nem megyek orvoshoz. Kihordom lábon, mézes teát iszom, inhalálok, recept nélküli tablettákat szopogatok, netán homeopátiás szerekhez nyúlok és láss csodát: egy-két hét alatt nyom nélkül elmúlik és még a lelkemet sem kellett megnyomorítani. Görgessük tovább a szőnyeget: pár év odafigyelés alapján rájövök, hogy mindig akkor van mandulagyulladásom, amikor tartósan le kell nyelnem a békát, nem mondhatom meg a nagyobb horderejű nemtetszésemet valakinek. Lehet ez egy rossz párkapcsolat, egy kibírhatatlan főnök, egy nem túl jól működő baráti társaság és puff: a manduláim égő, kaparó, lüktető óriásgombócokká változnak. Ha összeszedem a bátorságomat és kibököm, ami a begyemet nyomja, nem telik bele pár nap és kutya bajom.

Okosabb lennék, mint egy orvos? Kötve hiszem. Csak figyelek magamra és ismerem a testem. Szerencsére nem vagyok egy beteges típus (ami szerintem inkább lelki beállítódottság, mintsem szerencse), s ha mégis bajom van, általában nincs szükségem macerás, fájdalmas, költséges és időigényes kivizsgálásokra, mérgező pirulákra (gondoljunk csak a mellékhatásokra), csupán egy kis békességre, szeretetre. Ha őszintén magamba nézek, mindig sejteni szoktam, hogy mitől is robbantam le valójában. Vagyis hogy miért gyűlt meg a bajom a világgal.

Ettől még az orvosok általában ügyes és jó szakemberek, sokakon segítenek, naponta mentenek életeket. Csak az a gond a hagyományos orvoslás szemléletével, hogy ezeket a szempontokat tökéletesen figyelmen kívül hagyják. Ha például a mandulánál maradunk: amikor valakinek rendszeresen begyullad, fogják az illetőt és egyszerűen kiveszik neki. Tudom, hogy ez normális és elfogadott dolog, de ha egy kicsit belegondolunk, nem más, mint csonkolás. Ahelyett, hogy segítenének a szerencsétlennek abban, hogy rájöjjön, mitől is durran be neki ilyen gyakran, milyen lelki konfliktusai vannak a gyulladások idején. És ebben az a legőrületesebb, hogy ha a probléma nincs megoldva, akkor a testi baj kiújul. Nem egy olyan történetet hallottam, hogy a kivett mandula helyére újak nőttek, vagy hogy utána a torka gyulladt be az illetőnek ugyanúgy, rendszeresen. Azt az orvosok is könnyen beláthatják, hogy akkor ér valamit a kezelés, ha a problémát gyógyítják a tünetek helyett. Csak azt nem látják be még ma is nagyon sokan, hogy a testi elváltozások hátterében mindig lelki okok állnak. Mindig!

Gondoljunk csak bele. Anatómiailag mindannyian egyformák vagyunk. Ezért tanulják a testünkről az orvostanhallgatók Hollandiától Új-Zélandig pontosan ugyanazt. Mégis: ugyanolyan környezeti körülmények között, ugyanolyan fizikai hatásoknak kitéve két hasonló testalkatú és állapotú ember közül az egyik beteg lesz, a másik meg nem. Hogyan lehetséges ez? Miért gyógyul fel ugyanabból a betegségből az egyik ember zökkenőmentesen, a másik elhúzódóan, a harmadik meg egyáltalán nem? Hogy lehetséges az, hogy egy járvány idején a legelővigyázatosabb, legkézmosósabb ember megfertőződik, a másik, koszban, mocsokban élőnek semmi baja nem lesz? Hogy lehet, hogy vannak, akik allergiásak és vannak, akik nem? Hogy lehet, hogy van, aki könnyen és hamar szül, mások meg akár napokig kínlódnak? Tudom, hogy fizikailag is minden ember más. Eltér az életmódunk, a táplálkozásunk, a génjeink. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy immunrendszerünk erősségét a lelki harmóniánk határozza meg, amelyet ma az orvoslás tökéletesen figyelmen kívül hagy.

A másik fő probléma a hagyományos orvosi szemlélettel, hogy nem kerek egészként, összefüggő rendszerként kezeli az emberi testet. Minden szervrendszerünkre, de inkább szervünkre specializálódott szakorvosok vannak, akik csak azzal az egy darabkánkkal foglalkoznak, és nem veszik figyelembe, hogy az a darabkánk is az egész része és összefügg az összes többivel. Lehet, hogy például egy fül-orr-gégész kigyógyítja a mandulánkat, de arról neki már nem lesz tudomása, hogy helyette a gyomrunk kezd fekélyesedni. Mert a valódi probléma nem lett megoldva. Arról nem is beszélve, hogy szerveink működése nagyban függ a keringési rendszerünktől, az oxigén- és tápanyag-ellátástól, az idegrendszerünktől és máris helyben vagyunk: a lelki okoknál.

Hogy jön mindez a szüléshez? Egyenesen következik! Hiszen először is, a szülés nem betegség, nem műtét, hanem egy természetes folyamat. Éppen ezért orvosi beavatkozásra csak akkor van szükség, ha komplikációk lépnek fel. Mikor lépnek fel komplikációk? Lelki okok következtében. A helyzet az, hogy ez ennyire egyszerű.

Vannak olyan lelki okok, amelyek elsősorban a nőnek a terhességéhez, kisbabájához fűződő viszonyán alapulnak. Ha például nem kívánt terhességről van szó, elég nagy a valószínűsége, hogy problémák fognak fellépni. Ha kívánt a terhesség, de éppen rosszkor, túl korán jött és a kismama nem érzi felkészültnek magát, vagy túl későn érkezett és közben megromlott a kapcsolata a párjával. Olyan is van, hogy vágyott rá, jókor jött, de amikor tudatára ébredt a terhességének, rádöbbent, hogy mégsem ezt akarta. Talán csak a család elvárásainak próbált megfelelni, talán a szociális előnyökre hajtott (munka felfüggesztése, segély, ingyen egyetem, nagycsaládi státusz, stb.), talán élete jobbra fordulását várta tőle, s csak a fogantatás után döbbent rá, hogy ettől nem oldódnak meg a gondjai. Valószínűleg nehézségekre számíthat. Az ilyen okokat a végtelenségig lehet sorolni, minden ember, minden lélek, minden motiváció más és más.

Vannak olyan lelki bonyodalmak is – és megkockáztatom, hogy ez a gyakoribb, ugyanis szinte teljesen általánosan jelentkezik minden kismamán – , amelyeket a külvilág következetes, évtizedeken át tartó kondicionálásának köszönhetünk. Mai világunkban, jelen társadalmunkban a kislányokat egészen pici koruktól kezdve arra tanítják, hogy nekik is majd egyszer gyerekük lesz, ehhez szülniük kell és az bizony igen fájdalmas és kínszenvedéses dolog. Olyan játékfilmeken nevelkedünk, amelyekben a szülést kivétel nélkül hangos jajveszékeléssel, hosszas fájdalmakkal és erőlködéssel ábrázolják. (Még a Kék lagúnában is szenved a lány, pedig paradicsomi környezetben, manipulációktól mentesen él a két szereplő.) Amikor a médiában a szülésről hallunk, jószokás szerint rémhírek kapcsán: elvérzett a frissen szült nő, orvosi hiba miatt vesztették el a babát, stb. Aztán amikor mások beszámolóit hallgatod, leesnek a vonásaid, mire ők megerősítik azzal, hogy másképp – szenvedés, fájdalmak, kiszolgáltatottság nélkül – nem is lehetne, hiába, ez már csak ilyen. Végül amikor magad is áldott állapotba kerülsz, a terhesgondozással általában kezdetét veszi a sokkterápia. Elmondják, hogy ahogyan élsz, amiket eszel, az úgy nem jó. Nem nyúlhatsz háziállatokhoz, mert baja lehet a babának, nem érhetsz hozzá a hasad bőréhez, mert méhösszehúzódásokat okozhat, nem mozdulhatsz meg hirtelen. Nem eszel elég gyümölcsöt, és habár jók a leleteid, de majdnem rosszak, úgyhogy jobb lesz vigyázni. És egyáltalán: lehetőleg élj rettegésben, hogy valamit elrontasz, hogy valami rossz lesz, és persze a szülés maga lesz a kín, előre szólunk, hogy veszettül fájni fog és ha erre nem készülsz fel kellően, annál rosszabb lesz. Egyszóval megkezdődik a paráztatás végső fináléja.

A legtöbben szerintem úgy vagyunk vele, hogy felnövünk valahogy úgy: jó-jó, fájni fog, de még jócskán odébb van. Aztán az ember lánya vágyik a családalapításra, de nem találja hozzá a partnert. És amikor végül minden feltétel adott és megjelenik a két csík a teszten, nos, akármennyire is erre vágytunk, halálos pánikba esünk. Átfut az ember fején, hogy most aztán jól megcsináltam, kilenc hónap múlva eljön a mumus, amivel egész eddigi életemben riogattak, most már nem úszom meg, hogy szörnyűséges kínok között, vérben fetrengve, orvosoknak kiszolgáltatva, kockázatok milliói között erőlködjem ki a világba az új élet gyötrelmes csodáját.

Ám az ember lánya még ezt is csak-csak elviseli, mert végül azzal nyugtatgatja magát, hogy van harmincöt hetem, addig ügyes leszek, lenyugszom, felkészülök, terhestornára meg szülésfelkészítő tanfolyamra járok, elolvasok minden szakirodalmat, aztán csak túlélem valahogy, mint ahogy tesóm, anyám, nagyanyám, barátnőim egy része és további nők milliói is tették.

(Folyt. köv.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.