Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ne bántsátok a kismamákat!

2011.01.10

Most, hogy babát várok, döbbenetes változásokat veszek észre magamon. Azok a nők, akik már voltak terhesek, nyilván tudják ezt, mint ahogyan talán azok a férfiak is, akiknek a párjuk már hordott kisbabát a szíve alatt. Mindenki másnak fokozottan szeretném felhívni a figyelmét arra, mi történik, ha egy várandós nővel hozza össze a jósorsa.

Először is azt a legfontosabb megérteni, hogy a terhesség messze nem merül ki abban, hogy az ember lányának megnő a hasa. Ennél sokkal több külső és belső változáson megyünk át ilyenkor. A külsőket illetően csupán egy kis felsorolás ízelítésképp: zsíros haj, pattanások, pókfoltok és egyéb bőrelváltozások megannyi válfaja, visszér és társaik – kinek mi.

Mindemellett közérzetünk is olyannyira megváltozik, hogy én a magam részéről az elején gyakran éreztem úgy: valaki másnak a testébe kerültem. Valami kehes, fáradékony, erőtlen nyomorultéba, aki nyilván halál boldog, hogy megkapta az én jó kis energikus, pörgős testemet. Azt a testet, amely képes volt befogadni az emberi fogyasztásra szánt táplálékokat, megelégedett napi nyolc óra alvással a mostani húsz helyett, nem kellett félóránként pisilnie, nem hasogatott felváltva a háta, a dereka, a forgója, hírből sem ismerte a ligamentum teres uteri szindrómát, és nem csak hogy képes volt hányinger nélkül elviselni a rossz szagokat, hanem kifejezetten érzéketlen volt rájuk. És a lényeg még mindig hátra van!

Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy babát várni csodálatos dolog, a legnagyobb öröm, ami történhet egy nő életben. Fantasztikus még csak belegondolni is, hogy egy külön kis egyéniség fejlődik a pocakomban, mindenhol velem van, minden mozdulatomra reagál. Határtalan boldogság apró ruhácskákat és babaholmikat vásárolni, miközben az ember neveken töpreng és tippelget, vajon milyen nemű lesz a mi kisbabánk. Aki belőlem van, meg a férjemből, szerelmünk virága.

Csakhogy amíg picike a magzat és mások számára semmi sem észrevehető a pocakunk változásából, amíg nem érezzük első kis mozdulatait odabent – ami a terhesség nagyobbik felét teszi ki –, nos, mondjuk ki: addig kizárólag a kellemetlenségeket vesszük észre.

A fent felsoroltak mellett pedig a leghúzósabbak az érzelmi változások. A szakkönyvem szerint tizenkettőféle hormon szökken az egekbe ilyenkor a testünkben, gondoskodva róla, hogy magunkra se ismerjünk. Az ember lánya ilyenkor olyan hiperérzékennyé válik, amit korábban elképzelni sem tudott volna.

Ha mondjuk bosszankodom, akkor százszor bosszúsabb vagyok, mint normál esetben lennék. Múltkor például a terhesgondozáson elém furakodott egy nő, aki utánam érkezett. Nyílt az ajtó, egyszerre pattantunk fel, ő annyit vágott az arcomba, hogy csak egy perc az egész és beviharzott előttem. Természetesen nem egy percig volt bent, és mindenki pontosan ugyanazért megy oda. Az fáj az egészből a legjobban, hogy ő is várandós, nagyon jól tudja, mivel jár ez. Egy civiltől még csak-csak elnézi az ember, de egy terhestárstól! Árulás. Emberek, figyelem: várandós nőt nem szabad felbosszantani! SOHA! Hiperérzékenységünk hiperbosszúságot hoz ki belőlünk. Gondolatban törünk-zúzunk, átkokat küldünk a világra és legszívesebben leordítanánk-lekaparnánk a kiváltó személy fejét szőröstül-bőröstül. Mindenkinek jobb, ha nem következik be ilyesmi, gondolatban sem.

Vagy mondjuk ha aggódom, százszor jobban aggódom, mint máskor. Leggyakrabban a baba miatt. A sokk-sorozat akkor kezdődött, amikor Döme kutya felugrott a hasamra, ha jól emlékszem, nyolc hetesen. Nem történt semmi – az ijedtségen kívül. De akkor már attól féltem, hogy a túlzott aggodalommal ártok neki – két hétbe tellett, mire kikeveredtem ebből. Aztán megemeltem az új babakocsit, ami legalább ötszáz kiló, jött a második pánikroham. Utána megnyomódott a hasam, már benn is voltam a harmadikban. Lassan kezdek rájönni, hogy a kisbabának nagyon jó helye van a pocakomban, de nem egyszerű. És akkor még nem említettem olyasmiket, hogy amikor mondjuk a férjem dolgozni megy, halálosan aggódom azon, hogy nem lesz-e valami baja, nem is beszélve az unokaöcsém idén esedékes pályaválasztásáról, a vörösiszap áldozatairól vagy éppen a jegesmedvék drámaian fogyatkozó életteréről. A múltkor becsöngetett egy pasas, aki egy leukémiás kislánynak gyűjtött. Szerette volna végigdarálni a verklijét, de én amilyen gyorsan csak tudtam, kezébe nyomtam egy ötszázast és bevágtam szegény előtt az ajtót. Nem akartam tudni a részleteket. Figyelem: ne sokkoljuk a kismamákat! Képtelenek kezelni a vulkánként feltörő érzelmeiket. Csúnya dolog ilyesminek kitenni egy hormonálisan kiszolgáltatott lényt.

Éppígy vigyázni kell a megható dolgokkal. Igaz, bajt nem okozunk vele, de gyakran kerül kellemetlen helyzetbe a kismama, amikor társaságban, vagy éppen utcán, váróteremben, áruházban és hasonló helyeken tör rá a könny-cunami. Higgyék el, nem kell hozzá nagy dolog. Elég egy pici babát ringató anyuka látványa. Vagy egy tündéri gyereket ábrázoló multireklám a buszmegállóban. Egy tehén a kisborjával a tejesdobozon. Figyelem: kismamákon kerüljük az érzelmi ráhatást! Ha várandós barátnőnkkel diskurálunk, kerüljük a megható történeteket, a barátságunk felett zengett hálálkodást, gyerekkori események felidézését, stb. Főleg pszichiáterek közelében.

Tanácsos továbbá kerülni bizonyos elejtett megjegyzéseket. Várandós anyukák szuperszónikus érzékenységgel reagálhatnak olyan apróságokra is, amit más halandók észre sem vesznek. Nemrég például azt találta valaki mondani nekem, akinek büszkén mutogattam aprócska pocakomat, hogy olyan, mintha lenyeltem volna egy barackmagot. A nap hátralevő részében megmagyarázhatatlan rossz hangulat lett rajtam úrrá, éjjel rémálmok gyötörtek, amelyekben problémák voltak a kisbabám fejlődésével és még másnap is pocsék hangulatom volt. Egészen addig, amíg el nem meséltem valakinek az előző napi esetet és rájöttem, hogy ez az oka mindennek. Figyelem: kismamáknál kerüljük a viccesnek tűnő pikírt megjegyzéseket! És ne becsüljük le a leendő anyuka várandós élményeit. Hadd örüljenek neki! Hadd fedezzék fel, éljék meg a babavárás csodáit! Örüljünk együtt a kismamákkal és támogassuk őket, amiben csak lehet. A jövő generációját hordják a hasukban. Gondoskodnak a népességszaporulatról, fogyasztókat szereznek a piacok számára, munkát adnak egy rakás szakembernek és végül értékes munkaerőt szolgáltatnak a társadalomnak. És hát… ők is csak emberek.

 

2010. november 5.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm!

(Csizi, 2011.02.18 16:09)

Nagyon jólesnek a sorai, köszönöm! Ígérem, vigyázok. :)

vanyaineerika@freemail.hu

(ványai istvánné, 2011.02.16 18:45)

Nagyon örülök, hogy ilyen emberek is vannak.Véletlenül találtam rá az oldaladra. Nagyon tetszik.Ritka jó.Ha tovább gondolkodnék még jobb jelzőket találnék. Remélem jól vagy, gratulálok!Az én lányaim már felnőttek - nagyjából - , s a legjobb dolog az életben, ami történhet veled. Vigyázz magadra.