Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Már megint a melegek

2011.07.13

Immáron harmadik alkalommal futok neki a melegek témájának. Foglalkoztat a kérdés. Mi is ez, mitől van, el kell-e fogadni vagy nem és miért, valamint az újabb: homoszexuálisok gyerekvállalása. Kezdettől fogva úgy érzem, hogy ezzel az egész meleg-jelenséggel nem stimmel valami, de nem igazán tudtam elfogadható érveket felhozni. Mostanra viszont találtam néhányat. Figyelem, hosszú lélegzetvételű értekezés jön.

Nagyon fontos az elején leszögezni, hogy nincsen semmi bajom a melegekkel. Imádom Freddy Mercuryt, George Michaelt, szeretem Steiner Kristóf írásait, bírom Lakatos Márkot, odavagyok Gomezért, satöbbi. Soha nem szeretnék ártani senkinek, sem melegeknek, sem heteróknak. Elvetek mindenféle olyan dolgot, ami mások bántására irányul.

Nekem a homoszexualitással mint jelenséggel van némi problémám. Nem sok, csak annyi, hogy nem tartom egészséges dolognak. Szerintem a homoszexualtás nem más, mint a nemi identitászavarnak egy megnyilvánulási formája. Ha jól tudom, a pszichológia megkülönbözteti a kettőt, mondván, hogy a homoszexualitás azt határozza meg, hogy melyik nemhez vonzódik valaki, a nemi identitászavar pedig a saját nemiségünkkel kapcsolatos probléma. Szerintem azonban teljesen logikus, hogy a kettő között összefüggés van.

Gondoljunk csak bele. Egy meleg pár tagjai közül – legyenek bármelyik nemhez tartozók – az egyik fél mindig a nőies, a másik pedig a férfias szerepet tölti be. Nos, az a fél, amelyik az anatómiai nemével ellenkező szerepet vállal, többnyire annak is érzi magát. Legalábbis úgy jelenik meg, úgy nyilvánul meg. Ha már szóba kerültek: Steiner Kristóf például kifejezetten nőiesen viselkedik, öltözik, beszél, gondolkodik; Gomez pedig nem éppen az az ízig-vérig nő. Hangsúlyozom: a legcsekélyebb mértékben sem szeretném megbántani őket, szeretem, tisztelem mindkettőjüket. De biztos vagyok benne, hogy zavaraik vannak azzal kapcsolatosan, hogy melyik nemhez is tartoznak valójában, milyen a nemiségükre vonatkozó önképük.

Másfelől az a homoszexuális, aki férfias nőhöz vagy nőies férfihoz vonzódik, az valójában kihez, mihez vonzódik? Hiszen anatómiailag azonos neműt szeret, de megjelenésben, viselkedésben, személyiségében ellentéteset. Mi ez, ha nem identitászavar? Hiszen ha tisztában vagyok a saját nememmel, akkor azt is tudom, kihez vonzódom. Ha viszont nem, akkor nem tudom eldönteni, hogy a fiúkat szeressem-e, vagy a lányokat, választom hát az „átmenetet”.

Alapvetően senki sem száz százalékig férfi vagy nő. Tény, hogy mindannyiunkban van egy adag a másik nemből is. Egészséges nemi identitású embernél azonban a kettő egyensúlyban van és anatómiai nemével ellenkező oldala jóval kisebb szerephez jut. Az élet kiszámíthatatlanságában néha-néha elő kell vennünk a másik nemre jellemző oldalunkat is, ilyenkor jól jön, hogy tudunk másként is viselkedni. Így gondoskodott a természet arról, hogy nagyobb eséllyel éljünk túl.

Zavar akkor keletkezik, ha valamilyen oknál fogva ez a másik nemre jellemző oldal kerekedik felül, amely végül személyiségjeggyé válik. Vannak, akik a genetikával magyarázzák ezt. Én ebben nem hiszek. (De még ha így is volna, ma már tudják a kutatók, hogy a gének sem jelentenek abszolút eleve elrendeltetést.) Szerintem a melegség okait egyfelől a társadalomban, másfelől annak legkisebb sejtecskéjében, a családban kell keresni – vagyis a környezetben.

Elvitathatatlan társadalmi jelenség a nemi szerepek összezavarodása. Ma már nincsenek egyértelmű minták arra, hogy hogyan legyenek nők a nők és férfiak a férfiak. Nemrég hallottam a tévében, ahogy az egyik átalakítós műsorban azt mondja egy hölgy: húsz évig voltam feleség és anyuka – szép és jó volt, de most már szeretnék végre újra nő lenni. Szerintem ez nagyon meredek! És nagyon árulkodik erről a problémáról. Kérdem én, mitől kéne nőnek éreznie magát valakinek, ha nem attól, hogy egy férfi felesége és gyerekek anyukája?! Talán attól, hogy kikenik-kifenik, szép ruhákba öltöztetik? Ettől lenne nő a nő? Hiszen az csak a felszín! A nőiség pontosan abban nyilvánul meg, hogy megéljük magunkat egy férfi másik feleként (ismét felhívom a figyelmet anyanyelvünk leleményességére: fele-ség), kiegészítjük az ő anyagias, erős fizikumú, családját fenntartó oldalát a mi nőies, intuitív, gyengéd, emocionális, utódgondozó oldalunkkal.

Mai világunkban az emancipáció oda vezetett, hogy a nők erőszakos, törtető, anyagias karrieristák lettek, vagy éppen boxolnak, súlyt emelnek, pankrációznak, katonáskodnak; miközben a férfiak otthon maradnak a gyerekekkel, vagy éppen dizájnkodnak, lakberendeznek, divatterveznek. A nők ma nadrágot hordanak, nyakkendőt kötnek, levágatják a hajukat – a férfiak festik magukat, sálat kötnek a nyakukba, amikor nincs is hideg, hosszú loboncot növesztenek, kozmetikushoz járnak. Én nem ítélem ezt el, ma már ez természetes – nő létemre én is rövidre nyírattam a sörényem és nadrágban lófrálok. Csak azt mondom, hogy mindezek fényében nem csoda, ha nem igazán tudjuk, hogyan legyünk nőként nők, férfiként férfiak. Egyszer alkalmam nyílt felvenni egy kalocsai népviseletet. Hatvanhat alsószoknyát kellett alávenni, aztán gyalogoltam vagy fél órát benne. Csodálatos érzés volt! Csodálatosan nőies! Minden lépésnél a csípőmet követve ringott rajtam az a sok szoknya. Ez olyan lüktetést vitt a járásomba, hogy nincs az a Lakatos Márk, aki ennél nőiesebb nőt varázsolhatna bárkiből. Ringó csípővel járni, ezt megélni: ízig-vérig nőies. Fogat fehéríteni, hajat festeni, méregdrága tiritarka klepetyusokat felaggatni: külcsíny és üzlet.

Mindezek következtében nemcsak felcserélődtek a nemi szerepek, hanem el is távolodott egymástól a két nem. Ma már férfi és nő nem érti meg egymást. Ahogy Müller Péter is kifejtette, nem csoda, ha inkább saját nemükbeliek között keresik a társaságot az emberek.

És ott a család. A legmeghatározóbb közeg egy gyermek személyiségének, hatásait élete végéig magán hordozza. Egy gyermek szivacsként minden külső mintát magába szív, folyamatosan megfigyeli a szüleit és a vele egy háztartásban élőket. Utánoz, modellezik, megfelelni vágyik, ekkor – gyermekkorában – a legintenzívebben formálódik a tudata és a tudatalattija. Így aztán ha például egy gyerek azt tapasztalja otthon, hogy anyu és apu képtelen kijönni egymással és amikor együtt vannak, az maga a pokol, akkor nem csoda, ha ebből köszöni nem kér és felnőve inkább a saját neméhez tartozókkal próbálja megtalálni a boldogságot. Vagy ott vannak az elvárások. Ha egy szülőpár más nemű gyerkőcre vágyott, mint amilyen született, az kimondatlanul is ott lebeg a családban. Az apróság ezt megérzi, mert a kicsik még hihetetlenül érzékeny antennákkal bírnak. Szegényke pedig megfelelni vágyik, ezért a másik nemre jellemzően kezd viselkedni – s mint ilyen, később a saját neméhez vonzódik. Ezek persze erősen leegyszerűsített példák, de szerintem valahogy így működik.

És pontosan amiatt, hogy a család és az otthon tapasztaltak mennyire meghatározóak, nem tartom jó ötletnek a melegek gyerekvállalását. Hangsúlyozom, hogy nem azt állítom, hogy önmagában valaki attól, hogy meleg, ne lehetne jó szülő. Azt mondom, hogy ha egy gyerek meleg szülők mellett nő fel, annak igen nagy eséllyel káros hatásai lesznek a nemi identitására vonatkozóan. Saját nemének megéléséhez bizony minták kellenek, mint ahhoz is, hogy megtanulja, hogyan kell viselkedni a másik nem képviselőivel. Persze mintákat nem csak otthon kap az ember, de mint említettem, ott szerezzük a legmélyebb hatásokat. Gondoljunk csak az elvált szülők gyerekeire: minél randább volt a válás, annál inkább házasságellenesek a gyerekek, pedig nyilván vannak boldog frigyek is a környezetükben.

Sokan azzal érvelnek, hogy a heteró családok is gyakran zűrösek. Ez sajnos így is van, de ez még önmagában nem jelenti azt, hogy akkor a meleg családok rögtön tökéletesek lennének, ez amolyan fekete-fehér gondolkodás. Emellett a heteróknak lehet saját közös gyerekük, ezt a jogukat pedig senki nem veheti el tőlük, akkor sem, ha zűrösek. Így sajnos ezekben a családokban is gyakran nőnek fel lelki deffektusokkal a gyerekek. A melegeknek viszont nem lehet, ezért kénytelenek elfogadni, hogy alárendelt, kérő helyzetben vannak. Igazságtalannak tűnhet, de szerintem jó döntés, ha nem engedünk szándékosan olyan környezetbe gyerekeket, ahol egészségtelenül fejlődhet az identitásuk.

Mert bizony a legkeményebb diszkriminációt ez ügyben a természet gyakorolja. Bármennyire is szereti egymást két meleg, szerelmük nem teljesedhet be közös babában. Soha nem lehet olyan gyerekük, aki kettejük összetartozásának megtestesítője. A természet gyakran tűnik kegyetlennek: az oroszlán megeszi az antilopot, a gyengébbek alul maradnak a párválasztásban, az időjárás tönkreteheti egy élet munkáját vagy akár egy egész populációt és így tovább. Csakhogy mindezeknek oka van.

Egy finoman összehangolt rendszer elemei ezek, s ha másképp volna, borulna az egész földi élet. Mint ahogyan tapasztaljuk is manapság. Annak is oka van, hogy az emberi faj férfiakból és nőkből áll. A kettő együtt teljes, két külön princípiumot testesítenek meg, amelyek együtt kiegészítik egymást és így életképesek, valamint így teljesedhetnek csak be spirituálisan is (ld. ikerlelkek egymásra találása). Meggyőződésem szerint ezt a harmóniát keresik valójában a melegek is – ezért van az, amit fentebb említettem, miszerint a meleg kapcsolatokban is a két nem szerepei jelennek meg. Az sincsen véletlenül, hogy egy gyermek megfoganásához férfira és nőre van szükség. Mert az egészséges felneveléséhez is. Mindkét nem képviselői mást tudnak beleadni ebbe is. Azt hiszem, mindannyiunkban teljesen más érzések jönnek fel, ha mélyen belegondolunk a fogalomba: „anya”, mint ha abba: „apa”.

Egy gyermek születése valójában a legmélyebb spirituális élmény. Két ember szerelmének egyesülése, megtestesülése, amelynél csodálatosabbat elképzelni sem lehet. Igazságtalan volna a természet? Vagy talán csak olyan dologra akarjuk ráerőltetni, hogy természetes és normális, ami valójában nem az.

Azok az emberek, akiket nem fogad el a környezetük, igen könnyen mutogatnak kifelé, hogy a többiek a hibásak, amiért nem hajtanak fejet az ő deformitásuk miatt – és még véletlenül sem az ő készülékükben van a hiba. Az egyik legjobb példa erre Geronazzo Mária, aki igazán hasonlóakat szajkóz, mint a melegek: hogy az emberek mennyire földhözragadtak és képtelenek elfogadni azt, ami más. Nos, szerintem nem a külvilág a hibás, amikor egy hurkaszájú nőre furcsán néz (ráadásul ő akarta ilyenre). Vagy ott vannak a különböző tehetségkutató műsorok előválogatósai. Nem egy, nem két kiszórt versenyzőtől hallhattunk olyan megnyilatkozásokat, hogy az – egyébként nyilvánvalóan kritikán aluli – produkciójukra és az ő fantasztikus „tehetségükre” nem érett meg a zsűri, még nem képes befogadni azt. 

Nem az elfogadás ellen kívánok buzdítani, Isten őrizz. Arra szeretnék rávilágítani, hogy a homoszexualitás nem normális, legkevésbé sem természetes jelenség. Ettől még nem kell, nem is szabad megítélni, kirekeszteni, bántani senkit. Csak ismerjük el, ha valami nincs rendben. Sokan szeretnek külfölddel példálózni, hogy ott aztán mennyire elfogadóak az emberek. Erről az a véleményem, hogy az elutasítás hiánya még nem feltétlenül egyenlő az elfogadással. Lehet éppenséggel közöny is. Közismert tény, hogy a túlzsúfolt mamutvárosokban az emberek sokkal közömbösebbek egymással szemben. Ez egyszerű önvédelmi mechanizmus – mivel hiányzik az egészséges személyes tér, az egymás iránti közönnyel védekezünk. Ha Sarah Jessica Parker félméteres kék marabutollal a fején sétál Manhattenben, senkit nem érdekel. Próbálná csak meg ugyanezt egy texasi farmon! Ez nem azt jelenti, hogy New Yorkban mindenki annyira elfogadó. Hanem azt, hogy ott az emberek nem törődnek egymással. Ha mondjuk ugyanott valaki összeesik az utcán és haldokolni kezd, tömegek sétálnak el mellette a legcsekélyebb reakció nélkül. Vagy ez talán azért volna, mert ott olyan elfogadóak a halállal is? Ki-ki döntse el, melyik jobb, melyik egészségesebb: egy természetes reakció valami abnormálisra, vagy az elfogadásnak kikiáltott közöny. 

Azt se felejtsük el azért, hogy a kirekesztést, elutasítást gyakran éppen maguk a melegek generálják. Vessünk csak egy pillantást a parádézásaikra. Ezt kellene elfogadni? Botrányosan viselkednek, gusztustalanul néznek ki, szándékosan provokálnak, aztán csodálkoznak, hogy kiverik a biztosítékot és inkább nem bízunk rájuk gyerekeket. Tudom, hogy nagyon sok homoszexuális van, akitől messze távol áll a parádézós stílus. De a felvonulók is melegek, nem? Ők pedig komoly szerepet játszanak a homoszexualitásról kialakult véleményekben, az előítéletekben és abban, hogy sokan inkább nem kérnek belőlük. Ha elfogadást, egyenlő jogokat akarnak, akkor másképp kéne viselkedniük. Szerintem a legtöbbünknek az égvilágon semmi baja sincsen az olyan emberekkel, akik becsületesen élnek, teszik a dolgukat, értéket teremtenek, segítenek másokon – és közben melegek.

Ha azonban homoszexualitás kizárólag abban különbözik a heteroszexualitástól, hogy kinek melyik nemiszerv a szexisebb (ld. Steiner Kristóf), akkor miért olyan furcsa az ízlésvilága a legtöbb melegnek? Miért néz ki úgy egy melegfelvonulás, ahogy? Miért kiabál sokszor messziről valakiről, hogy meleg? Miért imádják a rikító, giccses, ízléstelen cuccokat? Persze, sokan nem ilyenek és semmiben sem különböznek a heteróktól. Csakhogy egy felmérés szerint Amerikában a melegeknek mindössze harminc százalékban egyezik meg az érdeklődési körük az átlagéval. Ha csak a nemiszervekről szól a szexualitás, akkor ez meg miért van így?? Nos, talán majd egyszer a negyedik írásomban ezt is sikerül tisztázni…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.