Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Enyhítés a hét főbűn alól

2011.01.25

Őszintén hiszem, hogy bűnök nincsenek. Hibák vannak, tévutak, lelki fejlettségi szintek vannak, vakság, tudatlanság van, de bűn nincsen. Persze nem gondolom, hogy ez a tény mentesítene bárkit a tettei alól, de enyhítő körülmény, ha ezt figyelembe vesszük. S hogy miért van szükség friss szemlélettel tekinteni az ellenünk vétkezőkre? Saját érdekünkből. Könnyebb elviselni a megváltoztathatatlant – adott esetben mások jellemét, viselkedését, tetteit, ha tudjuk: ők is csak a boldogságot keresik, csupán még nem vették észre, hogy rossz helyen. Arra gondoltam, ennek közelebbi megvizsgálásához a hét főbűnt veszem górcső alá, függetlenül attól, hogy a kedves olvasó milyen hitet vall.

Két dolgot vettem figyelembe, amikor a főbűnökben elmélyedtem. Az egyik magának az adott bűnnek az értelmezése, a másik pedig a megítélése – vagyis azt boncolgatjuk, mi állhat elkövetésének hátterében, azzal a nem titkolt céllal, hogy végül rádöbbenjünk: az ember nem rossz, csak esendő.

 

1. Kevélység

A kevély szó az értelmező szótár szerint „gőgös, dölyfös, pöffeszkedő”. Lexikoni magyarázata szerint a büszkeség túltengése, míg a büszke saját javait, érdemeit tartja nagyra, addig a kevély a másét nézi le. Ebből számomra világossá válik, hogy a kevélység egy fajta hozzáállás más emberekhez. Nos, úgy gondolom, hogy kinek-kinek magánügye, hogy más érdemeihez hogyan viszonyul. Nem nehéz a gyakorlati életben észrevenni: ki hogyan fordul mások felé, nagyjából aszerint kap vissza reakciókat is. Szerintem aki kevély, annak jó esélye van arra, hogy nem túl sokan szeretik, és ez éppen elég büntetés számára. Ráadásul neki a legrosszabb, mert képtelen másoknak örülni, meglátni a szépet, a jót. Vagyis egy csúnya, sötét veremben él. Csak saját magán múlik, hogy észreveszi-e ezt és ki tud-e lépni belőle.

De vajon mitől tud olyan „gőgös, dölyfös, pöffeszkedő” lenni valaki? Nyilván az olyan ember, aki legbelül ijesztően üresnek érzi magát, nem tud fellelni magában igaz érdemeket, s ezt próbálja meg kissé túlzásba esve kompenzálni, a külvilág számára alaposan elfedni. Ettől a ponttól kezdve azonban a kevély ember sajnálatra méltónak kezd kirajzolódni. Főbűne kisebbségi komlpexusából ered csupán. S vajon miért nem tud érdemeket felmutatni? Hisz mindenki az isteni része. Mindenki érték, mindenki jó valamiben, mindenkinek van életfeladata. Szó sincs arról, hogy a kevély ember kivétel volna ez alól. Valami félrecsúszott nála. Valamilyen rossz beidegződésből, tévedésből, tudatlanságból nincs tisztában saját belső kincseivel, amelyeket felmutathatna, amelyekkel joggal büszkélkedhetne, amelyek megvalósítása mások javát is szolgálná. Amelyek által valóban teljesebbnek érezné magát, s nem olyan hamis álönérzetet kenegetne, mint most. A legszebb az egészben, hogy ezek a kincsek ott vannak benne: ott voltak mindig, s most is arra várnak, hogy megmutatkozhassanak.

Ezért kell sok türelem és szeretet a kevély embernek. Segíteni kell őt, hogy valódi énje, igaz értékei is felszínre bukkanhassanak. Ha valakinek az ilyen típusú segítségnyújtás nem megy, az tökéletesen érthető. Igen magas lelki fejlettség kell hozzá, bevallom, én is alkalmatlan vagyok a feladatra. Ez esetben bőségesen elegendő, ha egyszerűen csak hagyjuk a kevélyt szabadon pöffeszkedni, nem utáljuk, nem gyűlölködünk, nem kívánunk neki rosszat. Hátha egyszer rátalál az igaz valójára.

 

2. Fösvénység

A szótár szerint fösvény az, „Aki görcsösen ragaszkodik javaihoz, és lehetőleg nem ad belőlük senkinek.” Más magyarázatokban arra bukkantam, hogy a fösvény annyira betegesen hozzánőtt a vagyonához, hogy akkor sem adja ki a kezéből, ha saját érdeke is azt kívánja, például egyesek inkább nyomorognak, minthogy egy fillért is kiadjanak bármire. A keresztény tanítás szerint ez azért veszélyes, mert a fösvény nem ismeri fel mások szükségét, ezért képtelen adni és segítséget nyújtani. Olyan gondolatot is találtam, hogy a fösvénység édestestvére a kevélységnek és rendszerint kéz a kézben járnak. Vagyis a fösvény általában azért sem hajlandó megválni semmitől, mert a többi embert alábbvalónak érzi önmagánál, s úgy ítéli meg, a földi javak csakis őt illethetik.

Mindebből számomra világosan látszik, hogy a fösvénység abban is hasonló a kevélységhez, hogy viselője éppúgy önmaga ellensége. Hogy miért ragaszkodik valaki annyira az anyagi javakhoz? Nyilván ez is kompenzáció, mint mások lenézése. Ha más javakat nem lel fel magában, akkor az anyagiakkal próbálja elfedni a hiányt. Ha képtelen adni, nem sok rajongója lesz, ezzel is a maga dolgát keseríti meg, akárcsak az önmagával szembeni őszintétlenséggel. Röviden éppúgy magával tol ki, mint a kevély, holott neki is ott vannak a felfedezésre váró értékei. Úgyhogy a fösvényhez való viszonyulás gyanánt ugyanazt ajánlom, mint a kevélynél.

 

3. Bujaság

A buja a szótár szerint „túlfűtötten érzéki(es)”, a keresztény magyarázatokat leegyszerűsítve úgy modernizálnám, hogy a „csak szex” kapcsolatok, az egyéjszakás menetek, az öncélú nemiség hajszolása. Ismerjük jól a jelenséget, állatias szintre alacsonyítja a testiséget, mert nem tiszteli a partnerében az embert, csak a húst látja benne. Osho szerint sokan a szexben csupán a másik testével önkielégítenek. Nos, be kell vallanom, itt kissé bajban vagyok az enyhítést illetően, mert annó magam is váltam áldozatává buja embereknek és közel állok hozzá, hogy elítéljem őket. Pedig mások felett ítélkezni nem éppen bölcs dolog.

De lássuk csak meg ebben is az önbecsapást: aki a szexben nem képes a másikkal való legmélyebb összeolvadást, valódi intimitást megélni, az ismét csak önmagát áltatja. Lépten-nyomon igyekszik elhitetni magával és a környezetével, hogy ő milyen laza, mekkora macsó vagy milyen kikapós. Azt sugallja, hogy uralja a helyzetét és a partnereit. Közben pedig világos, hogy éppen a lényegről marad le, s pont hogy szegényebb lesz a szenvedélye miatt, nem pedig gazdagabb. Az ilyen emberek az évek során lassan kiégnek és félelmetesen magányosak maradnak, s csak nagyon későn döbbennek rá, hogy tévúton jártak végig. De gondoljunk csak bele, hogy vajon miért is csinálják ezt. Nyilván az intimitással vannak problémáik. Félnek igazán szeretni, félnek odaadni magukat, feltárni a lényüket mások előtt. Ezért szexszel fedik el a valódi kapcsolatok iránti vágyukat és akárcsak az első két főbűnös, ők is következetes önbecsapást végeznek magukon akár élethossziglan.

S itt ismét a szokott ponthoz érkeztünk: a dolgok mélyére pillantva a buja ember is inkább szánalmat, mint ítélkezést vált ki. Nekik is inkább szeretetre és elfogadásra, támogatásra és segítségre van szükségük ahhoz, hogy bűnük csapdájából kimászhassanak. A szeretetre való képesség mindenkinek a legtermészetesebb adottsága – nekik ezt kellene magukban felszínre hozniuk. Nem a megváltáshoz vagy a megbocsátáshoz vagy a mennybemenetelhez, hanem legelsősorban önmaguk érdekében, boldogságuk megtalálásában. Ha ez sikerül, akkor pedig nem csak önmagukkal tesznek jót, hanem mindenkivel, mert egy boldog és harmonikus ember másoknak is örömet ad.

 

4. Irigység

Nézzük a szótárat: „1. Aki más javain, sikerein, jobb helyzetén bosszankodik, és azt inkább magának kívánja. 2. Aki a tulajdonát, jobb helyzetét önzően félti.” Egyéb magyarázatok szerint az irigy ember kifejezetten rossznak látja saját magára nézve más örömét, sikerét, sőt, képest azt kigúnyolni, félremagyarázni, lekicsinyelni, stb.

Nézzük, miért is válik valaki iriggyé, miért zavar valakit mások öröme. Egyszer egy pszichológustól azt olvastam, hogy ennek fő oka az a tudat, hogy azt a bizonyos eredményt magunk is elérhettük volna, ha tettünk volna érte valamit. Mivel azonban ezt elmulasztottuk, a másik ember pedig nem, ellenséges érzéseket vált ki belőlünk, hogy neki lett eredménye, nálunk meg sehol semmi. Ez persze ellentétes a logikával, de egybecseng az emberi gyarlósággal. A magam részéről én hozzáteszem, hogy irigységet nemcsak olyan eredmények válthatnak ki, amit magunk is elérhettünk volna. Bizony van olyan, hogy egy pozíciót, egy előnyt, valamiféle javakat valaki nem önnön érdemei alapján szerzett meg. Ki ne látott volna olyat, hogy valaki a pénze, származása, politikai elkötelezettsége, bőrszíne vagy egyéb szempont alapján jutott előnyösebb helyzetbe? Ilyenkor is megesik, hogy a többiekben irigység születik, pedig az adott körülmények között nekik eleve nem is volt esélyük. Ez már közelebb áll a logikához: a tisztességtelen játszma érthető módon ellenséges érzelmeket vált ki az alulmaradottakban.

Az első esetben megint csak úgy érzem, hogy nem nehéz belátni az egyén önnön érdekével való ellentmondását. Ha valaki inkább arra fordít energiát, hogy mások sikere felett bosszankodjon ahelyett, hogy a sajátján dolgozna, az egyszerűen „úgy kell neki” kategória.  Tehát ismét oda jutunk, hogy inkább magával tol ki, mint másokkal. Miért tesz valaki ilyet? Azt hiszem, itt az önérvényesítési ösztönnel kapcsolatos problémák okoznak galibát az emberben. Mindenkiben van valamennyi természetes kurázsi, életösztön, hogy saját sorsán dolgozzon, a maga ügyét előrelendítse. Ez az élet nélkülözhetetlen összetevője, csakúgy, mint a szeretet. Ahogyan a szeretettel kapcsolatos zavar gyakran a bujaság főbűnében mutatkozik meg, úgy az önérvényesítésé az irigységben. Valami miatt az egyén nem teszi meg azokat a lépéseket, amikre szüksége lenne a sikeréhez, a vágyai beteljesüléséhez, vagy akár a létbiztonságához, s ahelyett, hogy belátná a hibáját, másokban kezdi keresni a gyűlölnivalót. De miért nem tesz magáért inkább? Feltehetően itt is hamis beidegződések állnak a háttérben, akárcsak az előző három főbűnnél. Valószínűleg – helytelenül – az tudatosodott benne, hogy úgysem sikerül, hogy ő kevés ahhoz, hogy neki olyan nem lehet, hogy a világ rossz és a tisztességes törekvéseket a mai társadalom elnyomja, és így tovább. Azaz hamis kondicionálás vagy negatív minták okozzák ezt is. És ismét azt mondom, hogy közben az érték ott van belül, csak nem jut felszínre. Hiszen attól, hogy valaki nem érvényesíti tehetségét, rátermettségét, nem dolgozik élethivatásán, attól még ugyanolyan értékekkel bír, csak nem mutatja meg azokat, rejtve maradnak énje legmélyén.

A második esetben, amikor látszólag jogos az irigység, már nehezebb igazságot tenni, enyhítő körülményt találni. Pedig van! Aki már rendelkezik némi hittel – nem vallásos hitre gondolok, hanem saját meggyőződésen alapuló, az élet és az univerzum rendjébe vetett hitre –, az tudja, hogy semmi sincs ok nélkül, hogy valamiért ez így van rendjén. Valószínűleg az igazságtalanul előnyhöz jutónak erre a tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon, megtapasztaljon valamit, amire mélyebb, spirituális értelemben van szüksége. De nézzük csak meg őt közelebbről! Hisz úgy tűnik, könnyen és egyszerűen jól járt. De valóban olyan jó dolga volna? Mondjuk az ölébe hullik egy zsíros állás. De nem tudja felelősséggel betölteni, hisz nem a rátermettsége alapján választották rá. Könnyen megjósolható, hogy hosszú távon nem teszi ez majd boldoggá. Újra a régi szlogen: magával tolt ki. Vagy mondjuk kapott egy kitüntetést, megnyert egy díjat vagy egy levajazott versenyt. Jó neki? Lesz egy plakettje a polcán, ami a hazugság oklevele lesz élete végéig, mert ha mások nem is, de ő mindig tudni fogja, hogy nem valódi teljesítmény van mögötte. Így az egész semmit sem ér. Higgyék el, hosszú távon nem lesz tőle boldog, sokkal inkább beleesik a jó öreg önámítás csapdájába, s máris önmaga ellenségévé vált. Kezdjük sejteni, hogy a történet minden főbűn mögött ugyanaz?

 

5. Torkosság

A szótár szerint torkos az, aki „ételben, italban mértéktelen, falánk.” Falánk pedig: „Sokat, mohón és válogatás nélkül evő, ilyen természetű.” Itt is arról van szó, mint a bujaságnál: egy teljesen természetes ösztön állati szintre való lealacsonyulása. Hiszen szexelni kell, így vagyunk kitalálva, de az ember nem állat, az ember tisztelje meg a szexualitását azzal, hogy megéli annak a biológiai késztetés feletti minőségét is. Valahogy így van ez a táplálkozással is. Természetes ösztön, nincs vele semmi baj addig, amíg kulturáltan, emberhez méltó módon tesszük. Az állatoknak sokkal erősebb az ösztönkésztetésük a táplálkozásra, ezért ha ételhez jutnak, falánkak. Hiszen természetes környezetükben általában nem tudhatják előre, mikor jutnak legközelebb energiaforráshoz, ezért így vannak kitalálva. Az emberi lét azonban spirituális értelemben az állatinál magasabb létforma. Ez azt jelenti, hogy az ösztönkésztetésekhez kaptunk valami pluszt, némi lelki magasztosságot, ha szabad így fogalmaznom. Azon kívül kaptunk elég értelmet is ahhoz, hogy megteremtsük magunk számára a létbiztonságot, ezért nincs szükségünk arra, hogy mértéktelenül faljunk.

Miért teszik jó páran mégis? Hova ez a nagy burkolás? Miért nem találják sokan a mértéket? Azt hiszem, a bujasághoz hasonlóan itt is a testi örömök túlzott felértékelődéséről van szó. Valamit kompenzálunk vele, talán úgy érezzük, hogy valamilyen lelki szükségletünk nem elégül ki, ezért más fajta örömmel, az ízekkel próbáljuk pótolni azt. Innen már nem nehéz leszűrni, hogy ismét önbecsapásról beszélünk, ismét elsősorban magával szemben követ el úgynevezett bűnt az egyén. Hiszen a kielégületlen mélyebb tartalmú vágyai a zabálástól éppúgy kielégítetlenek maradnak. Szegény, szüksége van valamire, aminek alighanem a szeretethez van köze, de soha nem kapja meg, mert nem azzal foglalkozik, hogy szeressen és szeressék, hanem hogy tömje magát. Hát bűn az, hogy nem veszi észre, mit tesz? Aligha, inkább csak a tudatosság hiánya. Neki is csak szeretet kell, nem végítélet.

 

6. Harag

A szótárban ez áll: „(Vélt) sérelem, igazságtalanság vagy erős nemtetszés keltette bosszús indulat, illetve indulatos lelkiállapot.” A katolikus értelmezésből számomra legizgalmasabb gondolatok: a harag az önvédelem eltévelyedése, illetve minél erősebb, gazdagabb, hatalmasabb valaki, annál könnyebben gerjed haragra. Ha van benne megfontoltság, halálos bűnnek számít. Leküzdésében fontosnak említik a hallgatást, vagyis az ember elszámol húszig, mielőtt haragból megszólalna. Egy másik helyen találtam olyan okfejtést, hogy a harag totálisan értelmetlen, és nincs az életnek olyan területe, ahol haraggal bármit is elérhetnénk. Én azt gondolom, hogy a harag is ösztön, ezért erre is éppúgy szükség van a túléléshez és az egészséges lelkivilághoz, mint az evésre, a szexre vagy éppen az önérvényesítésre. Csak éppen itt is a mértékeken van a hangsúly, az egészséges keretek között maradáson, az emberi mivolt megőrzésén.

A harag is stresszhelyzet, márpedig a stressznek is megvan a maga biológiai szerepe. Ilyenkor ugyanis olyan élettani változások zajlanak le bennünk (megemelkedett várnyomás, szapora légzés, adrenalin kiválasztódás, stb.), amelyek lehetővé teszik vészhelyzetben a gyors reagálást, akár a megszokott erő feletti teljesítményt, a küzdelmet a veszély legyőzésére. A gond akkor kezdődik, ha valaki vélt veszélyre, sérelemre reagálva lobban haragra, ha a haragja olyan dolgok megtételére viszi, amelyek inkább másokat veszélyeznek, mintsem önmagát védik. A harag akkor veszélyes továbbá, ha csillapíthatatlan, ha életformává válik, ha kitöltésében nem válogat és így tovább.

Mitől csaphat át valakiben a természetes harag ilyen szélsőséggé? Feltételezésem szerint akkor történik ilyen, ha valakiben mélyen legbelül megbújik egy régi sérelem, amit nem kezelt, nem tett rendbe magában, s ez alattomosan dolgozni kezd, akár anélkül, hogy az egyén tudatában lenne. Akkor csak az ürügyet keresi minden helyzetben, hogy újra és újra lecsaphasson. De vajon miért nem teszünk rendbe ilyen rég megbúvó sérelmeket? Talán szégyelljük, hogy még mindig őrizgetjük, talán attól félünk, hogy nevetségessé válnánk, ha felvállalnánk, ki tudja. Az egyén azonban célt tévesztett, olyasmiken őrjöng, aminek semmi köze a valódi sérelméhez, így aztán nem segít magát. Hasonlóan a falánksághoz: nem a valódi problémát orvosolja, csak ámítja magát azzal, hogy ettől jobb lesz. Csakhogy a torkosság kevésbé ártalmas a külvilág számára, mint a harag. A harag sokkal veszedelmesebb dolog, mert komoly károkat tehet olyanokban, akik semmiről sem tehetnek. Mondjuk egy ilyen indulatoktól elvakult szülő gyermekei, például. Szörnyű dolog, mert a kicsikben öntudatlanul okoz akár jóvátehetetlen károkat.

Mégis enyhítő körülmény, hogy csupán egy öngyógyító szándékú tévútról van szó itt is, mint az összes többi főbűnnél. A legnagyobb gond ezúttal is a tudatosság hiánya, a valódi probléma felismerésének és felvállalásának „elspórolása”. A haragos ember is segítségre szorul, de semmi esetre sem a büntetés, megtorlás a megoldás, mint ahogyan az sem, ha haragra haraggal válaszolunk.

 

7. Jóra való restség

Ez a főbűn talán a legérdekesebb, mert habár a katolikus tanok szerint így, a három szóval kifejezve korrekt, mégis amikor magyarázatot keres rá az ember, csak önmagában a restség, lustaság fogalmát találja, egyebet nem. Ezt viszont talán meg sem kell keresnünk a szótárban, szerintem mindenkinek meglehetősen pontos fogalma van róla, hogy mit értünk lustaság alatt. Hétköznapi értelemben lustálkodásnak mondhatjuk a jól végzett munka utáni pihenést is. Főbűn nyilván akkor lesz belőle, ha a semmittevés túlmegy az egészséges határokon, a szükséges elvégezendő feladatok rendszeres elhanyagolásának következményével. Tehát itt is beszélhetünk természetes, egészséges ösztön túlzásba viteléről. Érdekes adalék, hogy tudtommal az egyház az összes bűn közül egyedül a lustaságra nem ad feloldozást. (Ennek valódi okai szerintem inkább a dogmarendszer védelmében keresendőek, mintsem az erkölcs területén.)

Na de miért is lesz valaki lusta? Hogyan nyúlik túl az egészséges pihenés és válik eltompító tunyulássá? Feltételezem, úgy, hogy valamilyen lelki konfliktus okán az egyén önvédelemből nem kezd bele semmibe. Például rengeteget csalódott kiszipolyozó munkahelyeinek sokaságában, s belefásul. Munkanélküli lesz, lecsúszik, még inkább csalódik a társadalomban és még inkább nem hajlandó tenni senkiért semmit. Öngerjesztő folyamat, de mint látjuk, itt is a régi nóta jön elő: valójában leginkább magával tol ki az illető, mert elsősorban önmagáért nem tesz. Ráadásul lemarad egy csomó olyan dologról, amely az ember lelkét táplálja és harmóniáját erősíti.

Mert aki tesz magáért és a környezetéért, az egyrészt fejleszti magában a kompetenciaérzést, vagyis azt, hogy ő jó valamiben, ért valamihez és helytáll az adott tevékenységben. Ez már önmagában egy csodálatos dolog, mert erősíti az önbizalmat, az önképet. Másrészt a jól végzett munka öröme is nagy lelki élmény. Amikor megtapasztalja az ember, hogy amit csinál, az mások számára is jó és hasznos, s elönti az az érzés, hogy hozzátett valamit a világhoz. Hozzákapcsolódik még a jóleső fáradtság érzése. Sokkal jobban esik a pihenés valamilyen jól végzett munka után, mint az öncélú lebzselés, éppúgy, ahogy százszor finomabb a falat éhezés után, mint a feleslegesen bemajszolt nass. Ráadásul ha teszünk valamit másokért, akkor azt a többiek így vagy úgy, de általában elismerik, megbecsülik, ezért pozitív visszacsatolásokat kapunk a környezetünktől. Míg egy hitvány naplopót nemigen becsül meg senki. Ezekről az érzelmi generátorokról tehát a lusta ember mind-mind lemarad, tehát itt is fülön csíphetjük a tényt, hogy valójában leginkább önmagával tol ki a főbűnös.

 

Mindent egybevetve

Összegzésként levonhatjuk tehát a végső következtetést: a hét főbűn – csakúgy, mint bármilyen más bűnnek titulált cselekedet vagy magatartás – valójában inkább lelki defektusok, eltévelyedések, önhazugságok megnyilvánulásai. Nem ijesztgetésre, megtorlásra, büntetésre van szükségük az ebben szenvedőknek – épp elég büntetés nekik a hozzáállásuk egyenes hozadéka –, hanem szeretetre, segítségre, türelemre és finom rávezetésre. Persze ez kemény feladat és csak a legfejlettebb, legjóságosabb emberek képesek rá. Nem kell világmegváltónak lennünk! Az is elég, ha felismerjük az emberek tettei, habitusai mögött rejlő okokat és elengedjük a velük kapcsolatos negatív érzelmeinket. Vegyük észre, hogy nem rosszak ők, hanem bajba jutottak. A kirekesztés, ítélkezés, beskatulyázás nemhogy nem segít rajtuk, hanem tovább erősíti a problémát. Ráadásul úgy önmagunkkal is kitolnánk, s magunk is könnyen beleshetnénk valamelyik főbűnbe.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy ebből a hetes felsorolásból mindegyikre igaz, hogy nem egy-egy alkalmankénti „bűnözés” a gond, hisz tegyük a kezünket a szívünkre: időnként mindannyian lenézünk másokat, ragaszkodunk a dolgainkhoz, néha-néha testiségre redukáljuk a szexet, sajnáljuk másoktól a sikert, olykor torkoskodunk, olykor haragra gerjedünk, néha meg ellustulunk. Ez így van rendjén, mert emberek vagyunk. Komolyabb gond akkor van, amikor valaki valamelyik „bűnözésbe” tartósan beleragad, szokásává, habitusává válik. Ekkor már nem csupán erkölcsi problémáról van szó, hanem súlyos pszichés zavarokról, amelyekre érdemes odafigyelni. Úgyhogy azt tanácsolom mindnyájunknak, hogy időnként nézzünk magunkba, s tartsunk egy kis önkontrollt. Saját magunkért.

Hisz zárógondolatom szerint nem lehet elmenni emellett a hét dolog mellett anélkül, hogy észre ne vennénk valami nagyon fontosat. Mai korunk, a kapitalista, pénzközpontú erőszakosan terjeszkedő konzumtársadalom hemzseg ettől a hét eltévelyedéstől. A mai általános szemlélet szinte egyenes következménye az önmagunk mások fölé helyezése, az anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás, a testi örömök túlhajszolása – szex és falánkság, az irigység, a haragról és a lustaságról már nem is beszélve. Legyünk hát tudatosak önmagunk és mások viselkedésére, azok mozgatórugóira, s legyünk elnézőek és belátóak az esendőkkel.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.