Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életem megkeserítője, a zaj

2011.07.01

Szeretem a csendet. Nyugodt helyen nőttem fel, faluszélen. Az élet persze még ott is hanggal jár. Ott is volt őrült, napokon át füvet nyíró szomszéd, ugató kutya, hobbiflexező, sőt, még egy forgalmas út is húzódott a közelben. De amióta városközpontban, panelban lakom, megőrülök a hangoskodóktól.

Ha definiálnom kellene a zaj fogalmát, azt mondanám: nemkívánatos, zavaró hangok összessége. Ha belegondolunk, az ilyesmi szinte kizárólag emberi tevékenységnek köszönhető. A természetben egyáltalán nem zavarnak a hangok: a madarak csivitelése, a fák susogása, a víz csobogása, a szarvasbőgés... Ezeket akár relaxációs cédén is el tudom képzelni, sőt, az ilyen cédék valóban zömmel természeti hangokat használnak fel.

A zaj emberi.

És azért keletkezik, mert csodamasináinkkal igyekszünk megkönnyíteni az életünket, holott – nem csupán a zaj tekintetében – ezzel legalább ugyanennyire meg is nehezítjük magunknak. Gondoljunk csak bele: a fűnyírást régen kaszával oldották meg, a palacsintatésztát kézzel keverték be, a közlekedést gyalogosan vagy lóháton tudták le, a szórakozáshoz elég volt a hangszerek természetes hangereje. Amíg nem volt aszfalt, nem volt betonkeverő, úthenger és légkalapács sem. Igaz, melósabb volt az élet.

Vagy mégsem? Hiszen most is napi tizenórákat kezdünk dolgozni, most is kizsigerelik a melósokat az úrhatnámok, tisztességesen most is kemény munkából lehet csak így-úgy boldogulni. Megéri hát a zajongás?

Persze, ma már nem lehet elvárni, hogy „visszamenjünk a fára makogni”, ahogy valaha egyszer a töritanárom mondta. A megoldás talán az egymásra való tekintet lenne, amiből manapság sajnos igen-igen szűkében vagyunk.

Ott van például a híres-neves terézvárosi csendrendelet. Bizony még olyanokkal is találkoztam, akik petíciót írtak és tüntetést terveztek ellene. Én a magam részéről nem tudom megítélni a helyzetet, mert nem ismerem Terézvárost. Annyi azonban biztos, hogy ahol emberek laknak, ott tiszteletben kell tartani az ottaniak nyugalomhoz való jogát. Mindenhol élnek idős, beteg emberek, kismamák és pici babák, kisgyerekek, több műszakban dolgozó melósok, és olyanok, akik egyszerűen csak szeretnék kialudni magukat éjszaka. Minderre nagyívben bagózni csak azért, mert manapság a kiskamaszok szórakozása elképzelhetetlen fülsüketítő hangerő nélkül? Egyszerűen fel nem foghatom – pedig én sem vagyok még annyira nagyon öreg – , hogy miért kell a bulizáshoz olyan hangerő, amely közepén állva az ember egyenként érzi a belső szerveit az erőteljes rezgéstől.

Azokat sem nagyon értem, akik jártukban-keltükben is zenét, rádiót hallgatnak, még az autóban, sőt gyalog is. Nyilván nem gondolnak arra, hogy ezzel esetleg zavarnak másokat, vagy ha igen, nem igazán érdekli őket. A mi panellakásunktól pár emelettel lejjebbi garázs használója például hosszasan molyol miközben ki-beáll, közben végig üvölt az autórádiója. Namármost ez éppen a gyerekszobánk ablaka alatt történik, pici babám pedig nehezen alszik el, könnyen ébred. Hát nem örülök.

Mindez persze semmiség a lépcsőházban utcabálozó fiatalokhoz vagy a felettünk lakó elektromos gitároshoz képest. Félreértés ne essék: imádom a zenét. Nem kérdés, hogy a jó zene az jó zene – de a csend szerintem akkor is jobb. Legalábbis mennyiségi arányában sokkal nagyobb időt szeretek hagyni a csendnek, mint minden másnak. Emellett a zenehallgatásnak és a szórakozásnak is megvannak a maga kulturált formái. Elég régen feltalálták már például a fejhallgatót, a hangerő-szabályozó gombról nem is beszélve.

Aztán itt vannak a fűnyírósok. Lehet, hogy üldözési mániám van, de szerintem az önkormányzat azért tartja ennyire gondosan szem előtt a közterületek füveit, mert valamelyik képviselő sógorának egészen véletlenül van egy fűnyíró cége. Nálunk hetente jönnek az óriás szúnyogokra emlékeztető, benzinszagú zümmögők – rendszerint reggel hatkor kezdenek az ablakunk alatt. Elég nevetséges, hogy fűnek a legnagyobb jószándékkal sem nevezhető dzsumbujt ilyen rendszeresen gondozzák. Már csak azért is, mert az említett terület messze esik a turistalátványosságoktól, amolyan senki földje, egy darabka ottfelejtett múlt. És ne felejtsük el a garázstulajdonos szomszédainkat sem, akiknek mindegyike rendelkezik olyan szép méretes tologatós fűnyíróval. Kell is azokra az öt négyzetméteres felhajtóikra, amit igen gyakran és igen hosszasan képesek nyírogatni – akkor is, amikor a fű még fel sem ér a szuperszónikus nyíró aljáig.

Ki ne felejtsem a sorból a fúrósokat. A mi házunkban mindig fúr valaki. A masszív betonfalakat kizárólag ütvefúróval lehet kilyukasztani, ami, nos, nem halk. Néha látom lelki szemeimmel a többi lakó otthonát: minden lakásban úgy néznek ki a falak, mint az ementáli sajt. Olyasféleképp, mint a lyukacsosra engedett redőny: le is van húzva, mégis jön be fény. Itt meg el is vannak különülve a szobák, mégis szemmel lehet tartani a gyereket. Aztán persze ennyi lakás közül valahonnan mindig kiköltöznek, valahová mindig beköltöznek, valahol mindig felújítanak, átalakítanak. Fáradhatatlanul, akárcsak a vasárnapi hobbibarkácsok. Nem tudom, mit lehet egy panellakásban flexezni, de becsületszavamra mondom, rendszeresen felsikolt valahol. Elméletem szerint a panelba szorult nyomoroncok így élik ki azt a természetes tevés-vevés igényüket, amit a kertesházasok többnyire értelmesen használnak fel, mert ott tényleg mindig van mit csinálni. 

Lehetne persze még hosszasan értekezni a panelkutyákról, a parkolóbéli autóriasztókról, a háztartási kis- és nagygépekről, a felettünk lakó klumpájáról, az alattunk lakók rendszeres családi drámáiról, a lakótelep kábelfektetőiről, a közeli templom felújításáról, az előttünk húzódó főút teljes burkolatcseréjéről, a nyári fesztiválokról, és a sornak talán sosem lenne vége.  

Tegyük hozzá, a mi családunk is hangoskodik. Van egy hasfájós kisbabánk, ott van a férjem motorja, az én húsklopfolóm. Hiába, vannak hangok, amiket kénytelenek vagyunk gerjeszteni, következésképp olyanok is, amiket elszenvedni. Csak arra kérek mindenkit, ésszel tegye és gondoljon másokra is.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

nekem is tetszett

(zajok (egy másik), 2013.11.01 12:39)

Ami számomra nagy kérdés, hogy
1.) mi bolondoltunk meg, hogy az ilyenek zavarnak,
2.) vagy mindenki mással van a baj, hogy nem értenek meg minket.

Egész kicsi koromról vannak emlékeim, hogy a tv-t, a zenét mennyire nem szerettem, de a tücsköket a nyári táborban nagyon.
Bárcsak elmehetnék erdőbe lakni.
Ehelyett több száz családdal lakom együtt és napi 10-12 órát gép elött ülök,
a sztárgázsim meg orvosra megy el, na meg sporolok, hogy újra vidékre mehessek ... de kerek is az élet!

zajok

(Minna, 2011.07.18 16:09)

Abszolúte egyetértek. Érdekes volt a gépekkel kapcsolatos fejtegetés! Milyen igaz. :(

Engem is csak az emberek keltette zajok zavarnak, pedig mindig városban éltem, de egyre jobban szeretem és értékelem a csendet. Téglaházban (társasház) lakom, de a szigetelést kispórolták. A babasírásért soha nem szólnék, hiszen ő még nem tud másképpen jelezni. De amikor reggel fél héttől fél nyolcig a 4-5 éves gyerekek kopogva rohangálnak alattam a kőpadlón... Arra már ki lehetne valamit találni... Vagy amikor éjjel bútort tologatnak némelyek... Bömböltetik a tévét, döngve csapják be az erkélyajtót... Mintha a szomszéd szobában tenné. Biztos tőlem is hallatszanak zajok, de ez sokszor engem zavar a legjobban, ha úgy érzem, kénytelen vagyok hangosabb lenni. Nem mindenki ilyen...