Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elavult volna a házasság?

2011.01.20

Mostanában gyakran hallok olyasmit a médiában, hogy a házasság intézménye elavult volna. Őszintén szólva nem értem, honnan szednek ilyesmit. Az igaz, hogy csökken a házasságkötések száma, sok a válás, de attól még maga a házasság intézménye nem avult el.

Ha így volna, akkor nem csupán csökkenne, hanem elenyésző kisebbségbe kerülnének azok, akik házasságpártiak. Nem ismerek pontos statisztikákat, de úgy sejtem, hogy ma még legalább annyian azok, mint ahányan nem. Fontos azt is megjegyeznünk, hogy attól, hogy valaki nőtlen vagy hajadon, még nem jelenti azt, hogy elutasítja a házasságot. Gyakran sokkal inkább arról van szó, hogy nem találták meg a megfelelő partnert. Arról pedig nem a házasság intézménye tehet, hogy az emberek elvesztették a kapcsolatot egymással, s nem csak hogy egymást, magukat sem lelik igazán.

Emellett ha a házasság elavult volna, a társadalom egyre furcsább szemmel nézne a nős és férjezett tagjaira. Magam is házas vagyok, de sehol nem szembesültem olyasmivel, hogy emiatt hátrányosan különböztettek volna meg, kiközösítettek volna valahonnan, rosszabb lenne a személyem vagy a magánéletem megítélése vagy bármi ilyesmi. Önök hallottak olyanról, hogy kinevettek, bántalmaztak, megaláztak volna valakit, csak mert házas? Hogy azért rúgtak ki valakit az állásából, azért kap kevesebb fizetést, azért nem tehet meg valamit, mert házas? Akkor meg mitől volna elavult?

Szerintem maga a házasság intézménye ma is éppolyan tiszteletnek örvend, mint korábban, csak éppen kevesebben élnek vele, mert az emberek nem találják a párjukat. Ha megfigyeljük, természetesen azok a legnagyobb szószólói a „papír-elméletnek”, akik csak tévelyegnek fel-alá az emberi kapcsolatok útvesztőiben és fogalmuk sincs, hogy kit akarnak, mit akarnak. Ez annyira egyszerű! Aki megtalálta a párját, az igazi párját, az elég nagy valószínűséggel vágyik arra, hogy a társadalom és a törvény is elismerje a kapcsolatukat.

Tökéletesen igaz, hogy csupán egy formaság az egész. De az általunk felépített világban formaságokra van szükség ahhoz, hogy bizonyos dolgok simán menjenek. Például az általános iskola is csupán egy formaság. Lássuk be: ha valaki mindössze a nyolc általánost tudja felmutatni, az pont olyan, mintha semmilyen iskolája sem lenne. Nem számít semmit, mert ez a végzettség nem nyújt semmiféle szakmai ismeretet, nem tesz tanúbizonyságot az alapvető intelligencia meglétéről, egyáltalán, önmagában semmiféle munkavégzésre való alkalmasságot nem szavatol. Akkor hát minek? – tehetnénk fel a kérdést látszólag teljesen jogosan. Miért kell nyolc évig koptatni a padot, ha valaki mondjuk karosszérialakatos akar lenni? Hiszen elég lenne csupán az első két évet elvégeznie, hogy megtanuljon írni, olvasni, számolni, aztán mehetne is a lakatos suliba. Igen ám, csakhogy ez egy formalitás. Méghozzá fontos formalitás. Ez a nyolc év kell ahhoz, hogy a gyerekeket szocializálják, megtanítsák nekik az alapvető társadalmi szokásokat és rendet. Ezért ha valakinek még ez sincs meg, gyakorlatilag emberszámba sem veszik. Nem mondom, hogy ez helyes, de valahogy így van ez a formalitásokkal. Kellenek a társadalomnak bizonyos támpontok, ami alapján az egyénekhez viszonyul.

Ha házas vagy, azzal azt nyilvánítod a külvilág felé, hogy van egy párod, egy állandó partnered, akivel egy háztartásban élsz. Ez több dolgot is elárul rólad másoknak. Hogy már foglalt vagy. Hogy ha veled valami történik, ki van ott helyetted. Hogy ki a gyerekeid másik szülője. Hogy a párod bárhova jogosult legyen, ami veled kapcsolatos és fordítva (pl. kórház, munkahely, különböző közösségek, stb.). Egyszerűen kell egy támpont a külvilágnak, ami által elismeri, felismeri kettőtök kapcsolatát. Az ilyesmik jelenleg így mennek. Nem mondom, hogy ez tökéletes, messze nem, de egyelőre nem találtak fel jobbat. Papírvilágban élünk. Mindenhez papírok kellenek: az autóm üzemeltetéséhez, az orvosi ellátásomhoz, a bankhitelekhez, a vásárlásokhoz, mindenhez. Ahhoz is, hogy mások szemében is egy pár lehessünk. Ez van.

De azért nem olyan rossz ám ez. Mert azzal, hogy összeházasodunk, nem csupán a külvilág felé vállaljuk fel a kapcsolatunkat, hanem egymás felé is. Elkötelezzük magunkat. Ha rosszul választottunk, akkor ez persze szörnyű dolog. Ha viszont az igaz társunkra találtunk, akkor csodálatos és magától értetődő. Mert akkor az ember teljesen biztos benne, hogy megtalálta, akit mindig is keresett. Vége a keresésnek, hazatértél. És akkor teljesen mindeggyé válik, hogy egy könyvet kell aláírni, vagy valami más rítust kell végrehajtani. Akkor ugyanis tisztán és világosan eldőlt örökre, akár részt vesz egy társadalmi rituáléban, akár nem. És akkor miért ne tenné? Hiszen ha örökre eldőlt, akkor az a legjobb, ha ez mások számára is világos.

Lehet ebben nem hinni, természetesen. Az örök és igaz szerelemben, az egymáshoz illő felek létezésében és egymásra találásában. De aki nem hisz benne, annak üzenem, hogy igenis létezik, nap mint nap megtörténik, és veled is megtörténhet, ha engeded. Ez persze rizikós vállalkozás, mert ki kell tárnod a szíved, magadat kell adnod, őszintének kell lenned és teljes bizalommal mindent meg kell osztanod. Mégis megéri, saját tapasztalatból mondom, hogy létezik a másik fél. De ez már egy másik írás témája lehetne, és írtam is róla már sokat korábban. Aki nem hiszi, járjon utána. :)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.