Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sátáni bűn vagy alapvető jog?

2010.02.16

Megfigyelésem szerint az abortuszról folytatott viták esetén van valami, amiről mindenki megfelejtkezik. Ez pedig az, hogy nem egyforma lelki-érzelmi fejlettségűek az emberek.

Azok, akik a magzat védelmében szólnak, többnyire teljesen elfogadhatóan érvelnek. Igen, a magzat is emberi lény, igen, neki is épp annyi joga van az életéhez. Gyönyörű dolog, amikor érzékennyé válunk az élet szentségére, amikor annyira szeretetgazdag az ember, hogy képes részvételt érezni minden lény, így egy még meg sem született baba iránt is. Csak egy probléma van ezzel az érveléssel: figyelmen kívül hagyja, hogy nem minden kismama áll ilyen magas érzelmi intelligencia-szinten.

Aki igen, az vélhetően akkor is szeretettel és teljes szívvel tudja vállalni a gyermekáldást, ha egyébként nem tervezte, vagy nem éppen a legjobbkor jön. Akkor minden rendben, mert a mély empátiával megáldottak bármilyen körülmény esetén is képesek érzelmileg mindent megadni a gyermeküknek – végső soron pedig ez a legfontosabb.

Aki viszont nem tart itt – ettől nem rosszabb, nem alávalóbb, nem embergyűlölő, csak éppen még nem nyílt meg olyan mértékig a lelke ahhoz, hogy a minden és mindenki egy elvét átérezze – , nos, arra nem szabad rátukmálni egy új élet felelősségét. Ha egyszer nem érzi szíve legmélyebb zugából a gyermekvállalás iránti vágyat, akkor igenis joga van a terhesség-megszakításhoz. Mindkettejük érdekében.

Arról sosem szól a fáma, hogy mi lesz azokból a magzatokból, akiket nem akartak. Pedig tény, hogy az így világra jött emberek igenis megérzik ezt. Az az anya, aki nem akarta gyermekét, tudattalanul üzeni folyton folyvást a világba, hogy csapdában érzi magát, hogy lelki erején felül kell teljesítenie, hogy nem azt az életet éli, amilyet szeretne. S a gyerekeknek nagyon érzékeny antennáik vannak a ki nem mondott üzenetek felé. Szinte behozhatatlan hendikeppel indulnak, mert lelkük legmélyébe örökre beleég a bevallatlan tény: engem nem akartak. Én egy felesleges plusz vagyok, aki senkinek sem kellett.

Jung írja egyik könyvében: „A nem szeretett gyermek sebe igen sok esetben az élet végéig fáj, sőt, a következő nemzedékek is szenvednek miatta.” Szerintem ez pontosan igaz a nem kívánt gyerekekre is. Állítólag Hitlert sem akarta eredetileg az anyukája. Nos, ezt csak úgy hallottam, s nyilván önmagában még nem magyarázat mindarra, akivé vált, de elgondolkodtató. Saját ismerettségi körömben is tapasztaltam, milyen lelki deformitásokkal küzdenek a becsúszott gyerekek. Egyik ilyen ismerősöm beszédhibával küzd, pedig semmilyen testi rendellenessége nincsen a hangképző szerveinek, emellett súlyos problémái vannak az emberi kapcsolataival. Másik hasonló cipőben járó barátom nagyon rossz viszonyban van az anyukájával és megszállottan rajong a halál gondolatáért. Ismerek olyat is, akit akartak ugyan a szülei, csak éppen lánynak – ő meg pechjére fiú lett. Nos, párkapcsolati zavarokkal küzd és komoly problémái vannak az önértékelésével. Számomra nyilvánvaló, hogy az ilyesmi örökre rányomja a bélyegét az ember lelkére.

Gyermekvállalásra kényszeríteni valakit, aki nem akarja – ez talán felelős magatartás? Az anyával szemben? A gyerekkel szemben? Mindazokkal szemben, akikre egész életükben ontják a bánatukat?

Nem lehet érv a fogamzásgátlás, mert ismert tény, hogy egyik módszer sem nyújt 100%-os biztonságot. A fogamzásgátló szerek, eszközök gyártói használnak egy bizonyos mutatót, amivel számszakilag fejezik ki az adott termék biztonságosságát. (Érdemes utánajárni, már csak az összehasonlítás végett is.) Bárkivel előfordulhat, hogy akarata ellenére terhes lesz. De ha még létezne is bombabiztos módszer, akkor sem lehet senkit arra kényszeríteni, hogy élete hátralevő részében vállaljon felelősséget egy másik személyért. Hisz emberek vagyunk, néha óvatlanok, néha következetlenek, néha az érzelmeink, pillanatnyi hangulataink szerint cselekszünk. Ettől vagyunk élőlények, s nem színtisztán racionális gépezetek. Igen magas fokú butaság volna azt mondani, hogy felelőtlen voltál, hát idd meg a levét. Mégpedig pontosan azért butaság, mert az élet szent. Hogyan is veszi bárki a bátorságot, hogy kezébe vegyen egy kiszolgáltatott, önállóan életképtelen embert, ha nem képes teljes szívvel adni magát a feladathoz? Hogyan lehet egy kisbaba a büntetés egy meggondolatlanságért?

S amikor a még meg sem született magzat jogairól prédikálunk, akkor vajon hol marad az anya joga? A saját testéről, hátralevő életéről való döntésének a joga? Vagy a nők talán valamiféle tenyészállatok? Gazdatestek? Felfoghatjuk az abortuszt gyilkosságnak, de vajon mi a jobb: megszakítani egy még el sem kezdődött életet vagy megkeseríteni kettő emberöltőnyit? Vajon tényleg jobb egy nem kívánt magzatnak, ha megtartják? Meg tud adni érzelmileg mindent a gyermekének egy anya, ha nem a szíve útját követte annak vállalásakor?

Végül pedig egy érdekes önellentmondás. Nemrég láttam a tévében egy embert, aki az élet szentségének nevében az abortusz ellen szólt. Pedig azt is elmondta, hogy a fizikai testet úgy kell felfogni, mint egy szekeret, amelyre felkapaszkodik a lélek. Egy darabig utazik rajta, majd leszáll, később pedig keres másikat. Nos, ha valóban így van, akkor mi a baj az abortusszal? Akkor ez esetben a terhességmegszakítás annyit tesz, hogy lecsúszol a szekérről, amire épp most szálltál fel. Bármikor találhatsz magadnak másikat, mint ahogyan teszed időtlen idők óta. S ha az ember elfogadja azt a nézetet, hogy a világban rend van, hogy minden okkal történik, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell – nos, akkor miért éppen az abortuszt nem tudjuk elfogadni? Ha pedig nem hiszünk a rendben, akkor is kicsit furcsa, hogy meg nem született életekért kampányolunk, miközben a megszületett emberek nagyobbik fele éhezik, nyomorog, vagy éppen még mindig alkalmaznak halálbüntetést, még mindig tömegek szállnak hadba egymással és mészárolják egymást vég nélkül. Ez valahogy természetes, sőt, aki elég sok embert öl, azt háborús hőssé nyilvánítják. Az abortusz viszont valamiféle sátáni bűn. Pedig talán felelős önrendelkezés.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

T

(Minna, 2011.07.20 16:11)

Az első három bekezdésben leírtakkal nem mindenben értek egyet, de a többivel tökéletesen! Hozzátenném, hogy a férfiközpontú társadalmunkban még mindig mi nők vagyunk azok, akiket lehet sok mindenért okolni, velünk "rendelkezni", mintha ez természetes lenne. Ebben a témában soha nem esik szó a férfiról, az apáról, az ő felelőssége fel sem merül a bősz (férfi)ellenzők agyában! Ha meg ilyen csekélynek érzik a közüket a gyerekek létéhez, hogy a szerepükről soha nem esik szó, akkor véleményt se kellene formálniuk erről...