Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Méltósággal távozni

2010.06.24

Akárcsak az abotrusz-kérdésben, az eutanázia esetében is a vita alapvetően a halál körül forog, s azért vitatkozunk rajta, mert különbözőképp fogjuk fel a halál problémáját. Én a magam részéről az abortuszt is és az eutanáziát is támogatom – indokolt esetben, természetesen. Mert azt gondolom, hogy a halál az élet velejárója, az egyik legtermészetesebb dolog és egyáltalán nem mindennek a vége, mint ahogyan azt a mai kultúránk hátborzongatóan rosszul közelíti meg. És azt is gondolom, hogy mindenkinek joga van a saját életéről és haláláról dönteni.

Amikor valaki annyira beteg, hogy minden kétséget kizáróan belátható időn belül meg fog halni, vagy annyira beteg, hogy az életminősége számára elviselhetetlen (pl. nyaktól lefelé béna, nincsenek végtagjai, csak gépek segítségével működnek az alapvető életfunkciói, stb.), akkor érthető és jogos kívánsága a halál. Az érdekes ebben az, hogy a természet rendje szerint az ilyen betegek rövid időn belül el is pusztulnának, azonban az embernek okvetlenül bele kell avatkoznia a természetes folyamatokba, hogy lehetőleg minél tovább hosszabbítsuk meg mások szenvedéseit az élet szentségének zászlaja alatt. Vajon erkölcsösebb beleszólni a dolgok rendjébe, mint hagyni méltósággal elmenni azokat, akiknek eljött az ideje?

Az élet szent, igen. De annak részeként a halál is az. És mindenkinek joga van a békés, természetes halálhoz. Az élet (Isten, sors, vagy ki mindek nevezi) boldogságra hivatott bennünket. Tudom, mai kultúránk felfogása nem ez: az élet nem habostorta, mindenért keményen meg kell dolgozni, semmi sincs ingyen, na meg ott vannak Murphy törvényei és a többiek. De mindez téves megközelítés, mert az ember boldogságra született. Ha nem vagyunk boldogok, mi szúrtuk el valahol. Éppen ezért nem lehet a természet rendje a szenvedés. Értelmetlen dolog. Ha halálunk előtt hosszú szenvedés vár ránk, jogunk van véget vetni neki.

A buddhisták szerint azért nem szabad eutanáziát alkalmazni, mert a szenvedés a sorsunk, s amennyiben kibújunk alóla, következő életünkben újra ugyanabban a helyzetben találjuk majd magunkat. Nos, nekem megvan a magam véleménye a buddhizmus alapvető szemléletmódjáról. Itt legyen elég annyi, hogy meglehetősen élet-ellenes, amolyan beletörődés abba, hogy az élet rossz. Ezen a ponton pedig szöges ellentétben áll a felfogásommal. Az élet jó. A szenvedés senkinek sem lehet a sorsa. Ha szenvedünk, azt csak magunknak köszönhetjük, éppen ezért meg is szüntethetjük azt. Ma már – hálistennek – egyre elterjedtebb nézet, hogy minden betegséget lelki problémák okoznak. A rák-kutatók körében például egyre jobban találkoznak az álláspontok e téren. Ha a betegség kezdeti stádiumban van, gyönyörűen vissza lehet fordítani a lelki hozzáállás megváltoztatásával. Ha pedig már túl áttétes, akkor igenis választhatja a beteg a szenvedés lerövidítését. A probléma nem a karmája, hanem a saját energiaáramoltatásának a következménye. Joga van véget vetni neki, s következő életében csak akkor tér vissza a probléma, ha ugyanolyan alacsony rezgésű energiákat bocsát ki, mint előzőleg. (Lásd: A vonzás törvénye c. könyvet.) Nagyjából ennyi az egész. Minden rajtunk múlik.

A szenvedést meghosszabbítani semmi értelme. Ma a halálos betegegeket oxigénezik és morfiumozzák, s ezt sokan még mindig képesek etikusnak tartani. Szemben azzal, hogy tiszteletben tartanák a beteg kívánságát, elfogadnák az élet rendjét és engednék méltósággal elmenni. Persze ott van azoknak a problémája is, akik nincsenek maguknál: a kómás betegek. Nos, számomra napnál világosabb a dolog. Tudtommal orvosilag tökéletes biztonsággal megállapítható az agykárosodás mértékéből, hogy visszatér-e valaha a beteg a kómából vagy sem, s ha visszatér, mennyire lesz teljes értékű mentálisan, nem bénul-e le, stb. Igaz, maga a beteg ilyen esetben nem tud nyilatkozni, de azt hiszem, nem kell túl sok beleérző képesség, hogy emberséges döntés szülessen. Ön talán szeretné, ha évekig életben tartanák gépeken, ha a családja beleroppanna abba, hogy nem engedik el, hogy bénán, magatehetetlenül, vagy fogyatékosan ébredjen fel a kórházi ágyon?

Én már veszítettem el közeli hozzátartozómat. Különleges dolog, ahogy az elme igyekszik megtanulni az új helyzetet: hogy az illető megszűnt létezni. Tegnap még itt volt, lélegzett, beszélt, érzett, ma pedig nincs. Tudatos állapotunkban felfogjuk a történteket, de álmunkban kiderül, hogy elménk nem tud mit kezdeni vele. Hónapokig voltak olyan álmaim, hogy visszatért. Eleinte örültem, hogy viszontláthattam, hogy beszélhettem vele és elköszönhettem tőle. De ő csak visszatért állandóan újra meg újra, s egy idő után őrjítő volt. Álmomban dühöngtem vele, hogy döntse már el, marad-e vagy sem. Aztán egyszer álmomban is meghalt. Azt hiszem, ilyesmiben rekedhetnek meg azok is, akik nem engedik lekapcsolni a gépeket. Aki elment, el kell engedni. Akkor is, ha gépekkel biológiailag életben lehet tartani. Az már nem élet. Csak a hozzátartozók szenvedése hosszabbítható. Kinek jó az?

Alapvető szemléletváltásra lenne szükségünk a halállal kapcsolatban. Meg kellene értenünk, hogy természetes dolog, s ami természetes, az jó. Nem azt mondom, hogy öröm elveszíteni valakit. Azt mondom, hogy ne a veszteséget lássuk a halálban, hanem a rendet. Milyen furcsa lenne, ha egy baba születésekor meggyászolnánk, hogy elveszítette a biztonságos, gondtalan életét az anyaméhben. Vagy ha meggyászolnánk, hogy vége az ovinak és suliba kell menni. Még olyat sem láttam, hogy valaki gyászként élte volna meg, hogy megházasodik és leválik a szüleiről. Pedig ezekben a helyzetekben – és az élet még sok más milliónyi részletében – valami mindig véget ér, hogy helyet adhasson valami újnak. Ez történik a halálkor is. Minden rendben van vele, ha eljött az ideje. S egyszer mindenkinek eljön. Ha megkérdeznénk az embereket, hogy ki milyen halálnemet választana magának, a nagy többség egészen biztosan békésen, ágyban, párnák között szunnyadna el. Némelyek talán hősként, az elveikért harcolva. De nem hinném, hogy bárki is azt választaná, hogy hónapokig, évekig kínlódjon, másoknak kiszolgáltatottan, maga alá piszkítva, fájdalmak között. Emberek vagyunk: jogunk és lehetőségünk van választani.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.