Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten és én

2010.05.03

Amikor megkérdezik tőlem, hiszek-e Istenben, minden egyes alkalommal bajban vagyok, hirtelenjében mit is mondjak. Az igazság ugyanis az, hogy igen is, meg nem is. Nem hiszek benne, mert az én hitemnek semmi köze ahhoz az elképzelt  hosszú szakállas öregemberhez, aki a felhőkön  ül, valamiféle big brotherként figyel minket és ha rosszat teszünk, akkor aztán nekünk annyi. Semmilyen megszemélyesített isten-idolban nem hiszek, aki ítélkezik felettünk, aki büntet és aki számára bizonyos dolgok nem elfogadhatóak. Nem hiszek a Sátánban sem, semmiféle gonoszban, nem hiszek a rossz dolgokban és az eredendő bűnben, sőt semmilyen bűnben sem.

És igen, hiszek Istenben. Pontosabban valamiben, amit lehet akár istennek is nevezni, én azonban inkább világléleknek mondanám. Ez a hit részben tapasztaláson, részben érzéseken és belső iránytűn alapszik, egyáltalán nem száz százalékos, folyamatosan változik és alakul bennem, százszor és ezerszer megkérdőjeleződik. Mégis él, és eddig nem találtam ennél igazabbnak érezhető világképet. (Egyébként nem az a lényeg, hogy létezik-e egy „generátor” a világ jelenségei mögött, egy kéz, ami a szálakat mozgatja, hanem az, hogy a létezésnek vannak bizonyos törvényszerűségei, amelyek alapvetően determinálják boldogulásunkat.)

Világképem alapja a keleti vallásokból gyökerezik. Abból, hogy minden és mindenki egy és ez nem más, mint a fentebb világléleknek titulált valami. Ez a bizonyos „egy”, ez a lélek harmonikus egységet alkotott valamikor, egy teljes és tökéletes egész volt. Aztán részekre tagolódott, a részek további részekre szakadtak, és így tovább, egészen addig, amíg az utolsó darabkák is két-két részre váltak szét. Ezek a „lélekdarabok” öltöttek testet az anyagi világban, vagyis az ő energiájuk materializálódott. Ez az egész azonban nem egy véletlen baleset volt. Azért volt rá szükség, hogy a létező, ez a bizonyos világlélek megtapasztalja magát milliónyi-milliárdnyi formában. Így lett belőle bolygó, csillag, fény, levegő, por, kő, víz, szén és megannyi anyag, lett belőle megszámlálhatatlanul sok növény, állat és hatmilliárd ember.

Ezek a materializálódott lelkek tehát mindannyian egy tökéletes egész apró részei, pici darabka istenek. Ők azonban – talán csak a tudattalanjuk leges-legmélyén, talán a tudatukban – , de érzik a szétszakadás okozta hiányt, a megbomlott összetartozásból adódó űrt. Ezért keresik egymást. De csak akkor találhatnak egymásra, ha fejlődnek. Ha újra megtanulják azt a spirituális tökéletességet, amit a szakadáskor elfelejtettek. Ha készen állnak rá, megtalálják azt a párjukat, akivel a végső szakadás előtt alkottak egy darabkát. Ezek a lélektársak, az igaz szerelmesek, akik együtt tovább fejlődnek, egymás mellett még inkább szárnyra kapnak. Amikor már sok-sok igaz szerelmes talált egymásra, a párok lassanként megtalálják a családjukat, azokat a nagyobb „tömböket”, akiktől a korábbi szakadás választotta el őket. S így apránként, hosszú-hosszú idő alatt a tökéletesedés legmagasabb fokán az egység újra összeáll. Ez egy világkorszak, amely önmagába visszaérve kezdődik elölről.

Ami a világlelket újra egységbe hozza, az a szeretet. A szeretet nem más, mint a legmagasabb szintű energia. Ezért van az, hogy minél magasabb spirituális szinten tart valaki, annál több benne a szeretet és fordítva. Akit mély szeretet hat át, az türelmes, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog. Annak mindene megvan, ezért nem kerget mindenféle sokadrangú vágyakat. Az képes adni, egyszerűen örül, ha adhat. Akiben határtalanul sok a szeretet, abban nincs ártó szándék, nincs fölényeskedés, megkülönböztetés. Nincs bosszúvágy, előítélet, irigység, meg még nagyon sok olyan dolog, amit általában emberi gyarlóság alatt értünk. Az ilyen embereket szokás megvilágosodottnak titulálni. Valójában ők két lábon járó szeretet.

A fent említett tökéletesedés, spirituális fejlődés célja tehát az egység újra-meglelése. Ahhoz, hogy fejlődhessünk, hibákat kell elkövetnünk. Ezek a hibák többnyire olyan dolgok, amiket bűnöknek neveznek, amiktől tilt az erkölcs, az ember alkotta törvény, az egyházak. Valójában ezek nem bűnök és nem hibák, hanem egyszerű tapasztalatok. Szükség van rájuk, hogy megtanuljuk a leckét. Ha egy gyereket eltiltunk mondjuk attól, hogy felmásszon a mászókára, akkor lehet, hogy megóvtuk attól, hogy leessen, de „megóvtuk” a tapasztalástól is: attól, hogy kipróbálja magát benne és szabadon eldönthesse, hogy az jó-e neki vagy sem. Ha úgynevezett rossz dolgokat követünk el, az valójában nekünk, önmagunknak a legrosszabb. De ha azért kerülünk egy ilyen tettet, mert a vallásunk, a törvényünk, az anyánk vagy bárki eltilt tőle, attól nem leszünk előrébb. Ha késztetést érzünk rá, de valami külső kényszer meggátol benne, az nem fejlődés. Ha viszont engedünk a késztetésnek és megtesszük, akkor megtapasztaljuk, hogy az valójában nem jó önmagunkra nézve. Ezt mindenki tudja, aki úgymond rosszat tesz. Lehet, hogy nagyon sokszor kell megtennie ahhoz, hogy be is lássa, de valójában mindenki tudja. S ha azért nem teszi meg, mert önnön tapasztalatából tudja, hogy saját magának árt, akkor spirituálisan fejlődött. Valójában ennek megtapasztalására születik a késztetés. (S hogy miért magával tol ki az, aki rosszat tesz? Azért, mert mindenki a tökéletes egész, a mindenség része. Tökéletes, csak elfelejtette, hogy az. S mivel tökéletes, nem akarhat ártani. Bárki, a legmegátalkodottabb bűnöző is csupán azért képes a rosszra, mert nem tudatos – mert elfedi önmaga előtt, hogy mit is művel valójában. Abban a pillanatban, hogy mondjuk egy sorozatgyilkos őszintén belegondol a tetteibe, képtelen lesz újra gyilkolni. De ha nem gondol bele és újra megteszi, így vagy úgy, de gyötörni fogja tettének súlya. Nincs olyan ember, akit nem. A „rossz emberekből” csupán a tudatosság hiányzik, nem a jóság.) Ezért értelmetlen a tiltás, az erkölcs, a büntetés, az előírások. És ezért igaz szentül, hogy a szívünkre kell hallgatni. Belső énünk késztetései nincsenek ok nélkül, mint ahogy semmi más sem ezen a világon.

Isten nem tilt, nem büntet, számára semmi sem utálatos, mert ő maga a világmindenség, amelynek alapja a legmagasabb fokú szeretet. Ezért nem haragítható magunkra, nincs szükség engesztelésekre és legfőképpen nem kell félni tőle. Mivel számomra Isten nem más, mint mindannak az összessége, ami létezik, értelmezhetetlenek az olyan állítások, hogy Isten ezt vagy azt tette, Isten akarata ilyen vagy olyan, Isten magához szólította, Isten megjelent előtte, és senkit nem akarok a hitében megbántani, de éppen ezért az sem értelmezhető számomra, hogy Isten fia.

A létezés értelme szerintem a boldogság. Semmiféle felettes erő nem létezik, amely szenvedést akarna az embernek, amely próbák elé állítja, vagy éppenséggel bünteti. Ilyen nincs. A létezés alapállapota a boldogság, és minden, ami önnön természete szerint létezik, az boldog. Amikor az ember boldogtalan, valójában a tudata teszi azzá. A tudatot azonban nem ezért kaptuk, hanem annak folyományaként, hogy elértünk egy bizonyos lelki fejlettségi szintet. Az azonban, hogy mihez kezdünk vele – boldoggá, fejlettebbé vagy boldogtalanná tesszük magunkat vele – nos, az kizárólag rajtunk áll. A szeretet, a boldogság, a kiteljesedés és a szabad akarat a legszentebb dolgok a világon.

A világlélek energia, amely magas rezgésével létrehozza az anyagot. Az energia tehát az első, amely „testet” ölt, az anyag csupán annak következménye, okozat. Először mindig energia van és csak abból lesz az anyag. Az anyag szerepe a tapasztalásban csúcsosodik ki, ezért nagyon fontos, de mindennek az alapja az anyagtalan energia. Ez ugyanis az élet, amitől az élők elevenek, ami a világot mozgásban tartja, az állandó változás dinamizmusát adja. Ez a létezés „generátora”, nem egy felsőbb rendű lény.

A szeretet és a gyűlölet kérdésében az a gyönyörű, hogy a gyűlöletre egyéni döntés alapján lehet gyűlölettel is és szeretettel is felelni. A szeretetre azonban csak szeretet a válasz. Ha egy gyűlölködő ember viselkedésére valaki tartósan, újra meg újra szeretettel válaszol, akkor az illető idővel képtelen lesz tovább gyűlölni azt. (Érdemes kipróbálni.) Ezért igaz a „dobd vissza kenyérrel” tanítása.

Egy világkorszak sok millió év, ezért sok-sok újjászületés során jutunk el a tökéletességig. Először az úgymond legalacsonyabb rendű létformákban ölt testet az élet, az „istendarabka”, majd fejlődésének ütemében fokról fokra válik növénnyé, állattá, végül emberré. Ez egy folyamat, amelynek végállomása a beteljesülés, vagy nevezhetjük megvilágosodásnak, hazatalálásnak, vagy hasonlónak.

Semmi sincsen ok nélkül. Nincsenek felesleges vagy értelmetlen dolgok. Azonban nem kell és nem is lehet minden dolog mögött megtalálni az okokat. Elég, ha tudjuk, hogy így van, mert így a jó. Elég, ha megtanuljuk, hogy a dolgokat a maguk teljességében kell befogadni, megélni. Tökéletesen elég, ha elfogadjuk a dolgokat, eseményeket, embereket olyannak, amilyenek, mert tudjuk, vagy csak sejtjük, hogy így kell lennie, s ez a mi érdekünket szolgálja.

Mindez vagy így van, vagy nem. Senkit nem akarok meggyőzni és minden őszinte hitet a legmélyebb tiszteletben tartok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.