Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felhívás alvajáróknak

2010.11.10

Vannak emberek, akikről mondhatnám, hogy köztünk élnek, de ők valójában nem élnek igazán. Járnak-kelnek, talán dolgoznak, gyereket nevelnek, de közben mélyen alszanak. Nincs önálló véleményük, saját gondolatuk, mindennel és mindenkivel elégedetlenek. Közben elfelejtenek élni, megélni önmagukat. Csak azt veszik talán észre, hogy valami hiányzik az életükből, nem boldogok, nem teljesek. Ha véletlenül valaki magára ismer: ez a cikk neki szól.

Valamikor régen már írtam arról, hogy a hétmérföldes csizmát egyszer mindenkinek fel kell húznia – nemre, származásra, anyagi helyzetre, éghajlatra vagy bármi másra való tekintet nélkül. Azaz mindenkinek vennie kell a fáradságot, hogy elinduljon a maga útján és sok-sok csalódás, hibázás, küzdelem árán előbb-utóbb megtalálja a helyét a világban. Ugyanis fel kell nőnünk és felelősséget kell vállalnunk önmagunkért.

Pontosabban nem kell, hanem ajánlatos. Az Amelie csodálatos élete című filmben – amit egyébként már-már betegesen imádok – hangzik el, hogy mindenkinek szabadságában áll úgy elrontania az életét, ahogyan csak akarja. Nem akarom sarkítani a dolgokat, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy aki elfelejt a saját útjára lépni, az pontosan ezt teszi.

Mindannyian jól éreztük magunkat az anyaméh biztonságában, nem kellett aggódni semmiért. Meleg volt, védve a külvilág hatásaitól, a kaja és az oxigén magától érkezett a testünkbe a köldökzsinóron át. Mi kellhet még? A természet mégis úgy találta ki, hogy a kisbabáknak meg kell születniük, hogy elkezdjék a kinti életüket. Akkor már saját tüdővel kell lélegeznünk, meg kell dolgoznunk a kajáért, ki vagyunk szolgáltatva a környezet viszontagságainak. Mégis megéri, nem igaz?

Hiszen cserébe kapunk is valamit: szabadságot, önállóságot, élhető életet. Biológiai értelemben odabent is éltünk, nagyon is. Csakhogy a burokban való üldögélés, a külvilágtól való elzártság korántsem nevezhető teljes életnek. Ezt kellene megértenetek, kedves alvajárók.

Az óvodai-iskolai élet is ad egyfajta elzártságot a világtól. Amíg az iskolapadot koptatjuk, nem kell aggódnunk a számlák, a nagybevásárlás, a létszámleépítés, az adóbevallás, a kormányváltás és egyebek miatt. Csak bejárunk, igyekszünk átvészelni bukta nélkül és kész. Persze a suliban is vannak diktátor jellegű tanárok, rosszindulatú osztálytársak, törtető eminenskék, igazságtalanságok. Mégis, az iskola is egyfajta burok. Hiszen ahhoz, hogy átvészeljük, nem kell egyéb, mint valamelyest megerőltetnünk a memóriánkat. Az iskola ezt várja el. Valahogy el kell lavíroznunk a számonkérések között, amit egyféleképpen tehetünk meg: ha képesek vagyunk legalább halovány emlékeket felidézni a korábban tanultakról. Ennyi az egész, másra nem kell, hogy gondunk legyen.

Aztán előbb-utóbb ott találjuk magunkat, hogy vége a tanulmányainknak és minden átmenet nélkül előttünk a nagybetűs. Én mondom minden alvajárónak: itt kezdődik el az élet. Az, hogy eddig mi volt, szinte alig számít. Az iskolát elég volt átvészelni, mert emberi találmány, ráadásul nem választottad, hanem muszáj volt. Amikor azonban véget ér, minden a választásaidon, döntéseiden múlik. Ehhez nem árt tudni, hogy az életet nem átvészelni kell, hanem megélni, mégpedig boldogságban!

Először is munkát kell találnod. (Akkor is, ha királylánynak születtél. Valahogy hasznára kell lenned a világnak.) Hogy munkát találj, el kell tudnod adni magad. Na erre eddig senki nem tanított. Meg arra sem, hogy a világ csúnya és a munkaadók általában gonoszak.

Amikor végre találsz egy munkát, fájó tapasztalatok során rájössz, hogy nem mindegy, mennyiért dolgozol, mit dolgozol, milyen munkarendben, kinek és kikkel. További szörnyűbbnél szörnyűbb tapasztalatokat szerzel, de legalább már kezd benned körvonalazódni, hogy mit szeretnél. Meg hogy mire vagy képes, mennyire értékes vagy, te és a munkád.

Lassanként önbizalomra teszel szert, mert a sok genya melóhely során rájöttél, hogy állod a sarat, hogy szereted a munkád során megélni önmagad, szereted hasznosnak érezni magad és arra is rájössz, milyen jó érzés, amikor valakinek örömet szerzel a munkáddal. Apránként kialakul benned, hogy milyen körülmények között szeretsz dolgozni, milyen feltételek között vagy a legjobb, és arra is, hogy mennyi pénzre van szükséged ahhoz, hogy saját lábra állj.

Ekkorra már el kellet érkeznie annak a belső igénynek, hogy leszakadj a szüleidről, kibújj a védő szárnyak alól és magadról gondoskodj. Kedves alvajárók! Azok, akik vették a fáradságot, hogy ébren éljenek, ezen a ponton maguk választják az önálló egzisztenciát. Hihetetlen, mi? Pedig ha tudnátok, mennyire jó érzés megtapasztalni, hogy képes vagyok gondoskodni magamról! Én, egyedül, segítség nélkül. Még rá is szólsz az őseidre, hogy ne tukmáljanak pénzzel, kajával és ne aggódjanak annyit. Saját szemükkel láthatják, hogy megy ez.

Láttál már pici gyereket járni tanulni? Vagy megtanulni kétkerekű bicózni? Az is ilyen. Először kell a segítség, aztán amikor megvan az egyensúly, el lehet engedni és megy! Egyre magabiztosabban. Egy ilyen gyerek nem viseli el, hogy abajgassák, visszafogják a túlféltéssel. Állandóan át akarja élni új tudományát, új kompetenciáját. Mámorító érzés!

Szívből ajánlom minden kedves alvónak, hogy sürgősen kezdje el keresni az egyensúlyt! Ne féljetek az eséstől. Ezzel jár. Senki nem halt még bele. Már réges-régen le kellene szerelnetek az oldalkerekeket és megízlelni a menetszél simogatását. Ugyan, ki látott már olyan gyereket, aki nem tanult meg járni, mert nem merte elengedni a szüleit? El tudsz képzelni egy harmincévest, akinek semmi szervi baja nincs, mégis tolókocsiban jár, mert fél elindulni, fél elengedni a biztosat? Ti, alvajárók, ezt teszitek.

Lehet, hogy nem éltek anyagi vagy érzelmi függőségben (bár elég jó eséllyel igen), de valamiért a könnyebbnek tűnő utat választottátok. Meg akartatok spórolni némi fáradságot, esetleg csalódást, vagy egyszerűen csak nem bíztatok magatokban. S most nem értitek, miért vagytok boldogtalanok, miért nem kínálja az élet aranytálcán a lehetőségeket.

Hadd áruljak el valamit. Minden ember, Ti is, én is, alvók és éberek mind-mind boldogságra vágyunk. Ez így van tökéletesen rendjén, ugyanis arra születtünk, hogy boldogok legyünk. Csakhogy a boldogság nem más, mint egyfajta szerződés az univerzummal, vagy a Jóistennel, a sorssal, vagy ki hogyan nevezi. Ahhoz, hogy a szerződés életbe lépjen, mindkét félnek alá kell írnia. A „szolgáltató” már aláírta, hiszen ő egyértelműen boldognak akar téged. Már csak rajtad a sor. Keress egy tollat!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.