Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A rák, a zokni meg a politika

2009.09.15

Sohasem értettem a rák lényegét. Mármint a rák szemszögéből. Felüti a fejét egy szervezetben, odáig rendben van. Hiszen vannak például baktériumok meg gombák is milliószámra egy egészséges testben, s amíg nem szaporodnak fel az egyensúly elbillenéséig, addig szükség is van rájuk. De a rákos sejtek kórosan elburjánzanak és végül megölik a testet, amely nekik maguknak is az életterük. Ha meghal a test, vele hal a rák is. Nem?

Pontosan úgy, mint Lázár Ervin lyukas zokniról szóló meséjében. Felüti a fejét a lyuk a szép, kék mintás zoknin. Még el is éldegélhetnének együtt, a zokni mint gazdatest, a lyuk meg mint szükséges rossz. Csakhogy a lyuk hangoskodó, fölényeskedő pöffeszkedése, soha semmi nem elég mentalitása – ami finoman szólva is pofátlanság, lévén, hogy mindössze egy megtűrt élősködő – oda vezet, hogy végül eltűnik a zokni, ám vele együtt eltűnik a lyuk is.

Félelmetes, mennyire igaz mese ez: gondoljunk csak fogyasztói társadalmunkra, politikai helyzetünkre, globális gazdasági és környezeti válságunkra. Mindnek a lyuk-féle gondolkodásmód az oka, akárcsak a ráknak. Fájó, de igaz metaforával azt is mondhatnám, az emberiség a Föld rákja.

A fogyasztói társadalom lényege, hogy mindenki ’soha semmi nem elég’ módjára fogyasszon. Azért, mert a gyártóknak sem elég soha semmi. S ha nekünk sem az, és csak fogyasztunk és fogyasztunk, akkor ők is csak tömik és tömik a zsebüket. És soha nem laknak jól. Önmagát erősítő kör, a tudományban úgy hívják: pozitív visszacsatolás. Ma Magyarországon mindenki azon sír, mennyire nehéz a megélhetés. Nézzünk csak meg egy statisztikát a túlsúllyal küzdők számáról, illetve annak szövődményeivel küzdő betegekről. Mindenki fogyni akar, mindenki a kilókkal küzd. Már a gyerekek is. Kérdem én, milyen megélhetési nehézségek vannak egy olyan országban, ahol az emberek zöme egyszerűen szólva kövér. Vagy emlékezzünk csak vissza egy nyolcvanas évekbeli átlagos bevásárlásunkra és hasonlítsuk össze egy mostanival. Hányszorosát visszük haza ma? És egyre több és több kell. Csakhogy közben elfelejtjük észrevenni, hogy minél több cuccal tömjük meg a kosarainkat – mit kosarainkat, bevásárlókocsijainkat, annál kevésbé vagyunk boldogok. Türelmetlenek lettünk, barátságtalanabbak, követelőzőbbek, depressziósak, agresszívek, betegebbek és kövérebbek. Közben pedig a blikfangos cuccaink előállításával tönkretesszük a Földet, a több cucc több hulladékkal jár, amivel tovább rontjuk a helyzetet, és a több cuccot több kamionnal több felé kell szállítani, ami még ennél is tovább rontja a helyzetet. Bolygónk sorsát.

Mindeközben még a cuccnál is nagyobb kincs annak megszerzési eszköze, a pénz. Valahogy korunk vallásának központjává vált, úgy is mondhatnánk, a huszonegyedik századi Jézus. A mai ember annyira kábulatába esett ennek a képletes papírfecninek és fémdarabkának, hogy gyakorlatilag bármire képes érte. És észre sem veszi, hogy mennyire rosszul érzi ettől magát. Képes bűnözni, másokat becsapni, bántani, a világ természetes folyását megerőszakolni, csak hogy még több legyen belőle. Még az úgynevezett törvényes utak is valójában mind mások átvágására épülnek, ahogy korábban már írtam erről. És nem érti, hogy miért nem boldog. Bedől az első – szintén – kuruzslónak, aki pszichológusnak, jósnőnek, gurunak vagy Buddha reinkarnációjának adja ki magát. Csak hogy nyugalmat találjon valahol. De nem talál. Sem nyugalmat, sem szeretet, sem harmóniát. Az emberek ma azt sem tudják, mi az a szeretet. Még a saját gyereküket sem képesek szeretni. Azt hiszik, a szeretet birtoklás. Annyira megszokták, hogy mindent csak birtokolnak, hogy azt hiszik, a szeretetnek is ez a lényege.

Persze a cucc meg a papírfecni mellett van még valami, amitől az ember a boldogságot reméli: a hatalom. Abban az illúzióban él, hogy ha ő lesz a csoportvezető, a képviselő, a miniszterelnök vagy éppen a világ ura, akkor megleli végre gyarló kis lelkének nyugalmát. Ha majd mások körülugrálják, ha majd mindenkit kedve szerint küldhet el akárhová, ha majd nála kétszer idősebbekkel úgy bánhat, mint a kutyájával, akkor annyira jól fogja magát érezni, hogy csak na. Ez azért igen komoly célként lebeg sokak előtt, olyannyira, hogy képesek bárkin-bármin átgázolni, nyomulni, tisztességes és tisztességtelen eszközökkel letúrni a vetélytársakat a pályáról. És amikor már annyit nyomakodott és annyi disznóságot megtett, hogy ide el is jutott, akkor aztán jól elzárja a felfelé vezető utakat, nehogy más lelökhesse onnan. Ha pedig ez is megvolt, jöhet a mindenki feletti kártékonykodás, ami elsősorban a cuccért meg a papírfecniért megy, másodsorban persze a mások kínlódása feletti öröméért. Csakhogy addig élősködik a nép nyakán, amíg mindent tönkretesz maga körül. Ha már leépültek a társadalom alappillérei – az ipar, mezőgazdaság, munkahelyek, egészségügy, oktatás, kultúra, szociális háló – , akkor még jól eladósítjuk az országot is, meg a népet is, aztán még bevezetünk néhány új adónemet, megemeljük az áfát és zsupsz – bedől az egész. Nem lesz, aki adót fizessen, aki vásároljon, aki termeljen és kész. Vége a népnek. Csakhogy akkor hatalmaskodni sem lesz min.

Sokat lehetne tanulni a mesékből. Ha már a történelemből nem tanulunk – hiszen minden egyes alkalommal, amikor ez történt, csúnya vége lett a dolognak. Amikor a francia forradalom előtt már tapintani lehetett, hogy ebből valami nagyon nagy vihar lesz, Marie-Antoinett és pártja még mindig nem volt hajlandó kivenni a részét a közterhekből, hiába kérte erre maga Lajos is. Miközben a legszegényebb réteg tartotta el az egész burzsoáziát és papságot. Amikor Gyurcsány azt mondta, hadd tüntessenek csak, majd elunják és hazamennek, az körül-belül ugyanez a hozzáállás volt. Akárcsak akkor, amikor a zokni fájdalmasan felkiáltott a lyuknak, hogy így megöli. Ő mégis nőtt egyet. Eltűnt a zokni, de vele együtt a lyuk is. Kinek jó ez? Bizony, lenne mit tanulnunk a lyuk esetéből.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.