Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért silányul a tévé?

2009.10.21

Sokan sokfelé hangoztatják manapság, hogy mennyire elsilányultak a tévéműsorok és ez mennyire rossz. Igazuk is van. A médiának óriási a felelőssége az emberek véleményalkotásában, vásárlási szokásaiban, kapcsolataiban, ízlésében, a jövő generációjának szellemi és mentális fejlődésében és még egy sor dologban. De miért alakult így? Kik tehetnek róla? Milyen a jó műsor? Milyen lehetőségek vannak irányt váltani? Egyáltalán: miért tévézünk ennyit? Ezekre a kérdésekre keresem alant a választ.

Az elsilányosodás fő oka és magva röviden a pénz, az a fránya. Hiszen a vég kezdete a kereskedelmi csatornák megjelenése volt. Attól a pillanattól fogva, hogy egy tévécsatorna kereskedelmi alapon működik, nem érdekli más, csak a profit. Ennek érdekében manapság semmi sem szent. Egy kereskedelmi csatornának nem célja az ízlés formálása, a szépre-jóra nevelés, a szemek felnyitogatása, a gondolatok ébresztése. Neki az a célja, hogy olyan műsorokat gyártson, amelyekkel egyre magasabb és magasabb nézettséget lehet elérni, függetlenül attól, hogy azok milyenek – hogy milyen „értékeket” közvetítenek és hogyan befolyásolják az emberek látásmódját. Erre remek jól bevált külföldi sikerreceptek álltak rendelkezésre, így hozzánk is jól begyűrűzött a különböző valóságsók se vége se hossza, az úgynevezett celebek, akik semmit sem képesek letenni az asztalra, de vég nélkül teregetik ki a magánéletüket és/vagy testüket, a semmiről való beszélgetős és magazinműsorok, az állítólagos tehetségkutatók – a sor hosszasan folytatható, ismerjük.

Mindamellett azonban, hogy ezek nem közvetítenek értékeket, illetve hamis értékeket közvetítenek, teljesen távol állnak a magyar mentalitástól és ízléstől. Magyarországon korábban nem volt szokás tíz percenként reklámmal szakítani meg a műsorokat. Nem volt szokás össze-vissza vágni a témákat – gondoljunk csak az olyan magazinműsorokra, ahol beharangoznak egy témát, majd elkezdenek egy másikkal foglalkozni, de csak a negyedéig jutnak el, amikor újra megtudjuk, mit fogunk látni később, de addig is megnézhetünk valami teljesen mást. Ismerős? Szintén nem volt korábban magyar szokás, hogy a műsorvezetők és egyéb, képernyőn felbukkanó személyek külseje előbbrevaló szempont, mint beszédkészsége, helyes nyelvhasználata, szakmai felkészültsége. Magyarországon nem volt szokás úgy elkészíteni egy riportot, hogy annak alanyát nem hagyják szóhoz jutni és a riportereknek nem volt szokása, hogy saját „okosságukat” hangsúlyozzák folyton ahelyett, hogy tisztelnék a riportalanyaikat. Magyarországon korábban a betelefonálós kvízműsor lényege a játékosok rátermettsége volt és nem a mennyi egy meg egy volumenű kérdés, aminek megfejtéséhez háromszáz forintos percdíjjal hatvanhatszori hívás után sem lehet adásba kerülni. Ezeket – és még sok mást – mind annak köszönhetjük, hogy bevált külföldi mintára igyekszünk pénzt harácsolni. Nekünk is bevált – mármint a mi kereskedelmi csatornáink szépen kaszálnak vele. Csak éppen a hosszú távú eredményeket felejtették el figyelembe venni, mielőtt koppintottak volna.

Nem tudom, mennyit zsebel be havonta egy ilyen csatorna vezérigazgatója, de tegyük fel, hogy nem a Párbaj menne esténként, hanem egy magyar ötleten alapuló kvízműsor – mint mondjuk régen az Egy szó mint száz, vagy a Van benne valami, vagy valamelyik Vitrai-műsor – nem hiszem el, hogy Magyarországon nincs egy ember, aki ne tudna kitalálni egy tartalmas műveltségi vetélkedőt. Szóval tegyük fel, hogy egy echte magyar műsor menne esténként. Talán a vezérigazgató – teszem azt – nem öt milliót keresne havonta, hanem csak hármat. Így is jól és kényelmesen megélne, de emellett mindenkinek jó volna. Mármint Magyarországon. Persze a külföldi ötletgazda így elesne a jogdíjtól.

Csak egészen halkan említem meg a silányosodás okai között a politikát. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy befolyással van a folyamatra. Hiszen mindaz, amit ma a politikusok megengednek maguknak, lehetetlen lenne okos, élénk figyelmű, művelt lakosság mellett. A népbutítás szerintem tudatosan és több színtéren is folyik – ezek közül az egyik a média.

Mindebben a folyamatban óriási a felelősségük azoknak is, akik ugyan tisztességes emberek, de részt vesznek benne. A hírolvasóktól egészen a bulvár-műsorvezetőkig. Ha egy tévés személyiség felállna az asztal mellől és azt mondaná: gyerekek, ezt nem olvasom be, vagy ezt a műsort nem vezetem le, mert hazug, népbutító, demagóg, tartalmatlan, értéktelen, satöbbi, akkor bizonyára elveszítené az állását, de lendítene egyet az ügyön. Nem is beszélve arról, hogy ha többen is így tennének. Ha nem lenne, aki ezeket a műsorokat legyártsa, akkor nem lennének ilyen műsorok. Ennyi az egész. Nem győzöm hangoztatni, hogy mindenki alaposan gondoljon bele, hogy a jövedelemkereső munkájával mihez járul hozzá, milyen folyamatokat erősít, miben vesz részt vele.

Hogy milyen is akkor a jó műsor? Először is: készítsék hozzáértő emberek. És legyen bennük alázat a munkájuk és a nézők iránt. Ez is egy szakma. Nem feltétlenül a papíron múlik az üdvösség, de aki csinál valamit, az legyen tisztában annak az alapjaival. Hogy mitől lesz jó – azaz igényes, színvonalas, tartalmas. Másodszor: Magyarországon készüljenek magyaros műsorok. A magyar emberekhez szóljon, az ő ízlésükhöz, mentalitásukhoz igazodjon, ápolja a magyar kultúra alapelemeit – úgy, mint például a szabatos nyelvhasználat. Harmadszor: ne kiszolgálni, hanem formálni igyekezzen az ízlést. Ébresszen gondolatokat, fejlessze a véleményalkotást, láttasson objektíven. Mutasson példát. Ébresszen reményt, tenniakarást, empátiát. Műveljen. Hozzon össze és ne elválasszon. A sor itt is hosszasan folytatható.

És hogy végső soron miért is tévézünk ennyit? Hiszen ha mindenki csak hébe-hóba bámulná a dobozt, akkor nem lenne ennyire ártalmas az a sok szemét, ami zúdul ránk belőle. De nem így van. Ennek oka akár külön írás témája is lehetne, úgyhogy igyekszem röviden összefoglalni: az elmagányosodás. Az egymástól való elidegenedés. Biztos vagyok benne, hogy ez sem véletlenül van így, hanem a fogyasztói társadalom szálait mozgató láthatatlan hatalmak alakították így. ’Valósítsd meg önmagad!’ ’Mert megérdemled.’ Mindenki ’valaki’ akar lenni, egyedi, önálló, individuális. Ez ugyanis üzlet. Méghozzá hatalmas. Vegyük csak például, hogy fogyasztás szempontjából mi a különbség, ha két ember együtt él vagy külön. Ha együtt élnek, elég egy hűtő, egy mosógép, egy szobabútor, egy tévé, egy DVD-lejátszó, egy számítógép, soroljam? És akkor még nem beszéltem arról, ami még ennél is sokkal nagyobb üzlet: ha magányos vagy, ha kielégítetlen érzelmi szükségleteiddel szeretetlenül élsz, akkor vásárolni kezdesz. Tárgyakkal, kajákkal igyekszel pótolni a hiányt és többnyire valamilyen függőségbe menekülsz. Ez mind óriási biznisz. Nem véletlenül van ennyi magányos ember, ennyi rossz kapcsolat, ennyi szeretetlenül felnövő gyerek.

A tévé is egyfajta függőség. Amíg bámulod, addig nem rágódsz azon, hogy a gyerek bukásra áll a suliban, hogy mennyi a kifizetetlen számlád, hogy milyen szemét a főnököd, hogy cserben hagyott a barátod. Minden függőségnek ez a lényege. A menekülés. Egy olyan tudatállapotba, ahol nem kell a problémákkal szembenézni. Hát ezért van az, hogy inkább megnézzük a Mónika sót, mint hogy együtt tanuljunk a gyerekkel. Lehet mondani, hogy ha nem tetszik, kapcsold ki. De nem kapcsolod úgysem. Mert erre vagy idomítva. Tudatosan és módszeresen. Pedig a végső felelősség mégiscsak a nézőé. Ha ugyanis senki nem nézné a szennyet, akkor életképtelen lenne.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tata

(Méda, 2009.10.22 11:48)

Ez így van! :)