Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kapcsolatok, amelyeken dolgozni kell

2009.11.20

Az emberi kapcsolatoknak – barátságoknak, szerelmeknek – meggyőződésem szerint életpályájuk van. Megszületnek, nőnek, alakulnak, fejlődnek, változnak. Néha holtponton vannak, máskor mennyei magasságokban – végül pedig kihunynak. Teljesen normális, életszerű dolog. Semmi sem lehet állandó, változatlan, mert akkor élettelen lenne.

Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egy életre szólnak (s talán azon is túl), s vannak olyanok, amelyek „adott” időre. Ez utóbbi alatt azt értem, amikor két ember egy-egy élethelyzetében összetalálkozik: abban az életszakaszban, ott, akkor és nekik kölcsönösen szükségük van egymásra. Talán szeretetet, odafigyelést adnak egymásnak, talán bátorítást, támogatást. Talán hasonló gondjuk van és együtt könnyebben megoldják. Az is lehet, hogy mindösszesen egyetlen mondatra vagy gondolatra van szükségük, amit a másiktól kapnak meg. Bármi is legyen az, ami a két embert összefűzi, amikor – csúnya kifejezéssel élve – megkapták egymástól, ami miatt találkozniuk kellett, szépen elválnak útjaik. Nincs ebben semmi rossz és semmi szörnyű. Minden kapcsolatnak megvan a maga oka, rendeltetése és élettartama. Osho is ezt mondja: „A kapcsolódás addig tart, amíg a dolgok csodálatosak, és van mit megosztanod a másikkal. De amint úgy látod, hogy eljött az elválás pillanata, mert útjaitok ennél a kereszteződésnél ketté válnak, mondj búcsút, és légy nagyon hálás mindazért, amit a másik jelentett neked; mindazért az örömért, boldogságért és csodálatos pillanatért, amit megoszthattál vele. Gyötrődés és fájdalom nélkül - egyszerűen különváltok.”

Barátságban, szerelemben a legfontosabb a kölcsönösség. Semmi más nem léphet ez elé, mert kölcsönösség nélkül totálisan értelmetlen bármelyikről is beszélnünk. Az nem szerelmi kapcsolat, amikor csak az egyik szerelmes a másikba, az pedig nem barátság, amikor az egyiknek szüksége van rá, a másiknak meg nem. Úgyhogy az ’oda-vissza’, a kétirányúság még az őszinteségnél és a nyitottságnál is fontosabb. Vannak ugyanis olyan kapcsolatok, amelyek nem igazán mélyek – ezekre is mindenkinek szüksége van. Ha egy baráttal például csupán együtt járunk kocogni, jól esik reggelente a társaság: kitárgyaljuk a tegnap esti filmet, az inflációt, a pitereceptet, aztán mindenki megy a maga dolgára. A kapcsolatokról eddig elmondottak éppúgy igazak az ilyentén barátságokra is – csupán ezekben nem nyílunk meg teljesen a másik előtt, nem tárgyaljuk ki a mélyebb személyes dolgainkat. Azokat ugyanis nem lehet és nem is szabad mindenkivel. Az ilyen kapcsolatokban nem vagyunk feltétlenül mindig őszinték sem. Talán a másik akaratlanul beletenyerelt egy olyan témába, amivel megbántott – mi mégis jó képet vágunk hozzá és slussz, másnap ugyanúgy kocogunk együtt. Vagy mondjuk néhanapján borzalmasan néz ki az illető, mégis ha kérdi, azt mondjuk, hogy jó a gúnyád. Ilyenkor egyszerűen úgy érzi az ember, hogy valamiért nem lehet őszinte. Valószínűleg azért, mert a nyitottság és őszinteség bizalom kérdése, s ha az adott kapcsolat nincs olyan fokon, akkor nem vállaljuk be. És nem is kell. Egy kevésbé mély kapcsolat is lehet harmonikus és egészséges – és mint említettem, erre is szükség van. Nagy szükség.

Ha kölcsönösségen alapul egy barátság vagy szerelem, akkor mély meggyőződésem szerint minden adott. Akkor nem kell tenni semmit, csak élvezni a másik ember lényét, szeretetét, ajándékait – nem tárgyi vonatkozásúakra gondolok, természetesen. És önmagunknak lenni, ami pedig a másik számára jelent örömet. Mert az ilyen kapcsolatban az a jó, hogy működik, anélkül, hogy bármit is magunkra kéne erőltetni miatta. (Megjegyzem, csak így működhet.) Őszintén megmondom: a falra mászom attól a ma divatos jelmondattól, amivel még pszichológusok, szakemberek is szívesen élnek: a kapcsolatokon dolgozni kell. Dolgozni?????!!! Kell???????!!!!! Ez nem egy üzem, ahol futószalagon jönnek-mennek az alkatrészek és ha nem kapkodjuk le, rakjuk össze és tesszük át, akkor baj lesz! Egy kapcsolat vagy működik magától a felek szabad akaratának megfelelően, vagy nem és akkor nincs miről beszélni. Aláírom, hogy egy barátság attól marad életben, hogy a felek keresik egymást, figyelnek egymásra. De ez alapesetben észrevétlenül működik, mert ha valóban szükségük van egymásra, akkor anélkül teszik ezt, hogy számukra „dolgozást” jelentene. Ha mégis annak élik meg, akkor pedig kár erőltetni, azaz dolgozni.

A barátság és szerelem legjobb vonása, hogy a két ember lénye az, ami egymás számára örömet jelent. Ahogy Soma Mamagésa is mondja, „Az igazi barát attól lesz azzá, mert akaratán kívül is segíti és emeli a másikat.” Kész, passz. Ebben minden benne van, amit e kis irománnyal mondani akartam nektek. De ez még semmi, mert hasonlóan már én is megfogalmaztam ezt az igaz szerelemről, amikor még nem is találtam rá: „a kapcsolat harmóniája automatikusan működik, mert mindketten úgy adunk a másiknak, hogy észre sem vesszük, saját lényünknek természetes megnyilvánulása az, ami a másik számára az ajándék.” Osho pedig így ír az „érett, könnyed, igaz és természetes barátság”-ról: „nincs semmiféle kényszer, sürgetés vagy egymásrautaltság - nem akarják egymást mássá formálni.” Azt is mondja, hogy ennek előfeltétele, hogy ne függj másoktól és te sem tegyél másokat függővé magadtól.

Ugye, ti is érzitek, hogy egy igaz kapcsolaton nem kell és nem is lehet dolgozni? Legfeljebb magán dolgozhat mindenki. De itt sem állja meg igazán a helyét ez a szó, mert önnön lényünk kiteljesítése sem valamiféle terhekkel vagy kényszerrel járó tevékenység, hanem a legcsodálatosabb kaland, amelyet ember átélhet. Ennél fantasztikusabb utazás talán csak az, amikor valakivel összeér a lelkünk.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.