Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csigavér

2009.04.07

A pánikbetegség – mint minden más testi-lelki probléma – azt jelzi az ember számára, hogy valami nincs rendjén, nem jó úton jársz. Saját tapasztalataim legalábbis ezt támasztják alá, s a következőkben is a saját bőrömön szerzett tudást igyekszem megosztani.

Van úgy, hogy az embernek egyszerű, mondhatnánk hétköznapi vágyai vannak, amely vágyak éppoly erősen kapaszkodnak az ember szívében, mint amennyire átlagosnak mondhatók. És előfordul, hogy ha ezen álmok teljesülése várat magára, az ember türelmetlenül elébe akar vágni sorsának, hogy mielőbb beteljesítse azt. Csakhogy az élet nem így működik. Az eseményeknek, tapasztalatoknak, vágybeteljesüléseknek egyenként mind-mind megvan a maga ideje, s erőltetni nem lehet. Ha mégis megpróbáljuk, lelkünk rajta, de nem lesz könnyű menet. A végén pedig épp oda lyukadunk ki, ahol az addigi tudásunkkal, lelki fejlettségi szintünkkel lennünk kell, azaz ahol amúgy is lennénk.

Szóval amikor az ember úgy dönt, hogy „kezébe veszi a sorsát” és nem várva tovább a csodára elébe megy szerencséjének, annak egyenes következménye, hogy nem azt kapja, amit várt. Csakhogy addigra már annyira eltökélte magát, hogy nem veszi tudomásul szélmalomharcát. Természetesen lelke mélyén érzi, hogy nem a valódi útját járja, ezért igen komoly lelki energiákat fektet abba, hogy erről elterelje saját figyelmét és következetesen hazudjon magának. Ám – hála Istennek – belső énünk nem hagyja magát manipulálni és vészjelzéseket küld testünkön keresztül, hogy tudomásul vegyük önhibánkat.

Ez volt tehát nálam a pánik megjelenésének oka. Sokáig nem is gondoltam arra, hogy pánikbetegségem van. Egyszerűen azzal magyaráztam, hogy hülye vagyok és kész. Hiszen látszólag ok nélkül törnek az emberre a rohamok és nem tudod megmagyarázni a környezetednek, hogy pontosan mi bajod is van. Persze fokról fokra erősödnek a tünetek, eleinte egészen finoman jelentkeznek. Enyhe dekonfort érzések: émelygés, szédülés, kellemetlen gyomorérzet. Aztán szinte észrevétlenül erősödik a dolog, fokozottabban jelentkezik mindez és újak jönnek a képbe. Úgy mint szájszárazság, ezzel együtt szembetűnően gyakori vizelés, étvágytalanság, légzési nehézségek, önkéntelen izomrángások. Lassan pokoli körré kezd válni a dolog, mert problémát okoznak olyan hétköznapi dolgok, mint a tömegközlekedés vagy bármilyen nyilvános helyen való megjelenés.

A pánikrohamok teljesen rendszertelenül és váratlanul törnek az emberre. Az egyik pillanatban még rendben vagy, aztán hirtelen magával ragad valami nagyon erőteljes, de megfoghatatlan félelemérzet. Nem tudod megmondani, mitől félsz, csak azt érzed, ahogyan ragad magával és húz lefelé valami feneketlen mélységbe. Megjelennek az említett fizikai tünetek és gyakorlatilag azt érzed, hogy véged van, mert tested-lelked teljesen beadja a kulcsot, elveszted az uralmat mindkettő felett. Nem tudod kontrollálni sem a fizikai tüneteket, sem a parttalan félelmeket. Mivel úgy érzed, nem tehetsz mást, szépen kivárod, amíg az egész elmúlik magától. Mert elmúlik, de hogy meddig tart, azt sosem lehet előre tudni. Nálam ha erőteljesen rámtört és elragadott, akkor viszonylag hamar le is ment. De ha mondjuk emberek közé mentem egy rendezvényre, addig voltam rosszul, amíg szépen haza nem értem és túl nem tettem magam a megrázkódtatáson, hogy végig mennyire rossz volt.

A pánikroham elmúltával teljesen padlóra kerül az ember. Úgy érzed, mintha kiszippantottak volna. Olyan fáradtság tör az emberre, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Üresnek érzed magad és erőtlennek.

Később rájöttem, hogy kontrollálni tudom a folyamatot. Feltűnt, hogy ha nem adom át magam teljes egészemben a rohamnak, ha próbálok felülkerekedni rajta, akkor vissza tudom fogni enyhébbre és rövidebbre a lefolyását. Könnyebb volt, ha már a legelején, amikor éreztem, hogy kezd rámtörni, igyekeztem visszafogni, így nem hatalmasodott el rajtam annyira. De teljesen uralni, egy az egyben legyőzni nem tudtam soha. Csak később múltak el teljesen, de nem nyom nélkül.

A rohamok egyre sűrűsödő és ijesztően erősödő megjelenésével nagy nehezen kezdett derengeni, hogy valamit rosszul csinálok. S az erőltetett „álombeteljesülés” körülményei is mind nyilvánvalóbbá tették számomra, hogy nagyon messze járok valódi vágyaimtól. Úgyhogy nagyon lassan és nehezen ugyan, de végtére is eljutottam arra a pontra, hogy végre befejezzem az önáltatást és belássam, hogy rossz úton járok. Felhagytam az erőlködésemmel, visszatértem régi életemhez. Megtaláltam újra a belső egyensúlyomat – bár előtte még a természet törvényeinek engedelmeskedve kilengtem kicsit a másik végletbe is. Hamarosan azonban rátaláltam újra a saját arany középutamra. A pánikrohamok még úgy egy hónapig kísértettek, aztán nem jöttek többé.

Hozzátartozik azonban, hogy a hajlamom továbbra is megmaradt rá. Sőt, utólag belegondolva előtte is jelentkeztek enyhe pániktüneteim, csak nem tudtam, hogy azok voltak. Például amikor szakítás után egy munkahelyen túlságosan igénybe voltam véve, ahol ráadásul egyébként sem éreztem felhőtlenül jól magam.

És azóta is előfordul, ha valami miatt labilis lelkiállapotban bizonyos értelemben vett kihívás elé kerülök. Bármilyen új élethelyzet előhozhatja, ami ismeretlensége miatt félelmet ébreszt és ha az adott pillanatban nincsen mögöttem elég érzelmi támasz.

Mindent összefoglalva tehát azt gondolom, hogy a pánik megjelenése egyrészről hajlam kérdése is. Hiszen bármilyen rossz irányt is vesz időnként az emberek élete, van akinél jelentkezik, és van akinél nem. Mindannyian kerülünk stresszes helyzetekbe, egyszerűen idegrendszerünk erőssége vagy gyengesége szabja meg, hogy pánikrohamok formájában reagálunk-e rájuk, vagy másként (mert valahogyan mindenki reagál rá, azt biztos). Másrészről pedig azt is gondolom, hogy a pánik akkor jelenik meg, amikor az embernek adott pillanatban nincsen kellő „érzelmi immunrendszere”, azaz nem elég stabil lelkileg. Szerintem ez leginkább a szeretettel függ össze, hiszen ha valakit igazán szeretnek és őbenne is sok-sok szeretet van, akkor nem hiszem, hogy megtörténhet vele ilyesmi. A pánik akkor üti fel a fejét, ha az ember meg van csúszva, mondjuk egy szakítás után vagy egy rosszul működő kapcsolatban, vagy tartósan például családi problémák esetén. Ha az utóbbihoz hasonló, mélyen gyökerező, tartós szeretetlenségről van szó, akkor kevés vagyok ahhoz, hogy tanácsokat osztogassak. Egyéb esetekben mindenkinek szívből ajánlom saját kilábalásom példáját: lássuk be, hogy nem a saját utunkon járunk. És lépjünk le róla. Sokkal kevésbé félelmetes letérni a rossz útról a bizonytalanságba (ahol bármi várhat még ránk), mint tartósan rajta maradni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.