Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utópisztikus oktatás

2009.03.08

Azt hiszem, manapság – viszonylag fiatal korom ellenére – nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül nézi maga körül a világot, s nemigen találja helyét benne. Bizony, nincs könnyű dolga a mai kor emberének, ha csak például a szédítően felgyorsult tempót – vele az egyre értehetetlenebb technikai csodákat, vagy az ellehetetlenülő megélhetést, vagy a komoly aggodalmakra okot adó környezeti ártalmakat, vagy a párválasztás és valódi baráti kapcsolatokra lelés nehézségeit tekintjük. (Csak hogy a legfontosabbakat említsem, amik hirtelen az eszembe jutottak.)

Valami nagyon nincsen rendben a világgal, ezt kár tagadnunk. Spirituális beállítódásom szerint minden úgy van, ahogyan lennie kell. Azonban azt is mondatják velem a meggyőződéseim, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, kollektív szinten pedig még inkább. Tehát ha nagyon sokan úgy gondoljuk, hogy ennek nem kell így lennie és emberségesebb világban szeretnénk élni, akkor igenis megváltoztathatjuk környezetünket. Ha akarjuk, és ez nagyon fontos. Mármint hogy csakis akkor lehetséges.

Ennek egyik kulcsa szerintem a közoktatás. Ha már egyszer kötelező, akkor legyen valami értelme is, nem igaz? Sok ismerős családtól hallom, mennyi mindennel gyötrik a gyerekeket, hogyan nevelik őket lélektelen, két lábon járó lexikonokká, vagy mindenféle ismeretanyagra érdektelen, motiválatlan emberekké. Lehet, hogy túlzok, de biztos vagyok benne, hogy a mai magyar közoktatás nagyon rossz irányt vett. És abban is biztos vagyok, hogy ez nem csak úgy magától alakult így. A nagy, a szálakat mozgató, láthatatlan, tetten érhetetlen hatalmak érdeke ez, hiszen ha úgy törődnénk a gyerekekkel, ahogyan például én elképzelem és alábbiakban felvázolom, ezek a hatalmak bizony igen nagy bajban lennének.

Szerintem egészen másképp kéne megközelíteni a témát. A legfontosabb az, hogy a gyerekek sok-sok szeretetben nőjenek fel. Tehát már ott kezdődik az én egyszemélyes reformom, hogy pedagógusi pályára (is) csak igazán elhivatottakat engednék lépni. Ha valaki szereti a gyerekeket, ha igazán szereti őket, az messziről látszik. S eszembe jut egy másik kritérium is, amit még a főiskolán hallottam, s egy igen bölcs ember mondta: aki nevelni akar, maga is legyen nevelt. Kicsit furcsa, hogy azok mennek pedagógusképzésre, akik mindenképpen szeretnének diplomát, de máshová már kevésnek bizonyulnak az eredményeik. Könyörgöm, a jövő nemzedékeinek nevelőiről van szó! Abból lehessen tanító, óvónő, tanár, aki a gyerekszeretet mellett sokoldalú, intelligens, makulátlan erkölccsel bír, s nem utolsó sorban kiegyensúlyozott a lelke.

Szóval szerintem a legfontosabb a szeretet, az összes többi gyakorlatilag ebből következik. Vagyis az, hogy sokkal kevesebb lexikális ismerettel kéne gyötörni az általános iskolás nebulók fejét. Ehelyett sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az önbizalmuk fejlesztésére, lehetőséget adva arra, hogy minél többféle területen kipróbálhassák magukat, s így nagyrészt maguktól jöhessenek rá arra, hogy miben jobbak, ügyesebbek, s milyen tevékenységi körökben lelik igazán örömüket. Innentől kezdve pedig ennek kibontakoztatása lenne a pedagógus elsődleges feladata.

Nem mondom, hogy a ma tanított ismereteket egy az egyben a tűzre kellene vetni. Azonban sokkal liberálisabban kellene a gyerekeknek tálalni, osztályzatok nélkül. Ja igen, a tálalás! Az általános ismereteket szerintem kivétel nélkül meg lehetne kedveltetni a gyerekekkel, rájuk szabott köntösbe bújtatva, s az ahhoz szükséges életkort elérve. A mai tanmenetek és tankönyvek felnőtt fejjel vannak kigondolva, fittyet hányva arra, hogy a gyermeki psziché és felfogóképesség teljesen másképp működik. Ha a tanítók alkalmasak lennének arra, hogy a gyermekek számára érdekesen és izgalmasan, azaz érdeklődésüket felkeltve és fenntartva adják elő a tananyagot, akkor valóban nem lenne szükség se osztályzatokra, se büntetésre, sem semmilyen más fenyegetettségre.

Abba az irányba terelném őket, hogy jobban megéri tisztességesnek, becsületesnek és őszintének lenni. Még akkor is, ha a látszat és a felnőttek élete pillanatnyilag nem ezt mutatja. Sokkal több spiritualitást vinnék az oktatásba. Nem hókusz-pókuszt, hanem például azt az alapvető törvényt, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Azaz aki szeretettel fordul a világhoz, ahhoz a világ is szeretettel fordul és fordítva.

Nagy hangsúlyt fektetnék a közoktatásban a pénz használatának megtanítására. Vagyis arra, hogy a gyerekek sem most, sem később, felnőtt életükben ne dőljenek be a reklámoknak és bármiféle manipulációnak. Hogy képesek legyenek józan eszük alapján eldönteni, hogy valójában mire van szükségük és mire nem. Megtanítanám őket megbecsülni azt, amillyük van, hiszen a gyerekek még magától értetődőnek vesznek mindent, amit a szüleiktől megkapnak, pedig többnyire nem az, s felnőve végképp nem lesz semmijük sem az. Ezért felkészíteném őket arra, hogy később nekik kell megteremteniük a saját egzisztenciájukat,  valószínűleg lakást is kell majd venniük. Hangsúlyozottan tanítanám nekik a bankhitelek vállalásának kockázatait, illetve a pénzügyi manőverkedések veszélyeit is, úgy mint biztosítások, tőzsde, ingatlanüzérkedések és társaik. Persze általános iskolában még nem részletesen tanulnák, csak a mögöttük húzódó elv hamisságát ismernék meg.

Másik fontos alappillére lenne az oktatásnak a természet és a környezet ismeretére, szeretetére, tiszteletére való nevelés. Ha a jövő politikusainak, döntéshozóinak, és általában polgárainak feltűnne végre, hogy magunk is a természet részei vagyunk, lehetetlen lenne az a mértékű pusztítás, ami jelenleg töretlenül folyik az egyre aggasztóbb vészjelek ellenére is. És nem csak arra gondolok, hogy tanítsuk meg a gyerekeket a nem-szemetelésre és hogy ne bántsák az élőlényeket, hanem kifejezetten környezettudatos nevelésre. Nejlonzacskók mellőzésére, szelektív hulladékgyűjtésre, lehető legkevesebb elektronikus berendezés használatára, víz- és villanytakarékosságra és sorolhatnánk.

Feljebb már említettem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanék a gyerekek önnön erősségeinek megismerésére. Ehhez még hozzágondolom a tágabb értelemben vett önismeret kibontakoztatását, valamint e mellé egy másik fontos tényezőt: az emberismeretet. Hogy kicsit jobban megértsük egymást, valamint hogy képesek legyünk megtalálni a megfelelő baráti társaságokat, a testhezálló munkahelyi közösséget és főnököt (mert mindenkinek van ilyen!), s nem utolsó sorban a számunkra megfelelő társat. Ez pedig igen fontos pillére a társadalomnak, hiszen ha összeillő emberek találják meg egymást és alapítanak családot, akkor az ő gyerekeik szeretetteljes, harmonikus környezetben nőnének fel és sokkal kevesebb lenne a lelkibeteg, defektes ember, aki szeretethiányában felhalmozott gyűlöletét zúdítja a világra.

S ha már a családalapításnál tartunk, gondom lenne a megfelelő szexuális felvilágosításra is. Furcsa, hogy míg gyakorlatilag a csapból is szex folyik, a fiatalság nagy része még mindig meglehetősen alacsony kultúrával rendelkezik e téren. És nem csak a dolog alapos biológiai-technikai részeinek megismertetésére törekednék, hanem a szexualitás érzelmi oldalára, ugyanis a média és a divat meglehetősen hamis képet ad az öncélú nemiségről.

Szintén az önkiteljesedésről szóló részben már említettem, hogy minél több területen próbálhassák ki magukat a nebulók. Ebbe azt is beleértettem, hogy sokkal több gyakorlati tevékenységet vinnék az iskolákba. Kipróbálhatnák a gyerekek gyakorlatilag az összes autentikus kézműves munkát, lenne főzés, takarítás, elektromos árammal kapcsolatos ismeretek, kertészkedés, egyszóval gyakorlati készségek fejlesztése. De iktatnék be például már egészen kis kortól kezdve KRESZ ismereteket, szintén apró kortól kezdeném az idegen nyelvek oktatását. A legfontosabb mindezek során a játékosság lenne és a kényszerérzet teljes mellőzése. Nem lenne sem versenyeztetés, sem szidás, sem büntetés és legfőképpen semmi nem lenne kötelező. Mindez nem zárja ki a gyerekek megfelelő kordában tartását, csakhogy nem szigorral és megfélemlítéssel, hanem szeretettel érnénk el, hogy tisztelettudóan, a megfelelő értékek birtokában nőjenek fel, s hogy építésben, alkotásban öltsön formát az energiájuk, ne pedig rombolásban.

Már csak a legfontosabb van hátra azok közül, amik így elsőre eszembe jutottak: a tudatosság. Sohasem szabad megfelejtkeznünk arról, hogy valójában mit is teszünk, miért és milyen következménnyel. Erre tanítanám a jövő nemzedékét. Hogy egy adott cselekedet elvégzésekor ne csak a pillanatnyi hangulatunkra és önző érdekünkre gondoljunk, hanem szélesebb látókörben is legyünk tudatában annak, hogy valójában mit is művelünk…

Mindez persze csak utópia, hiszen ha valóban olyan embereket nevelnénk, akik tele vannak szeretettel, önbizalommal, tisztában vannak magukkal és szeretik az életet, akkor igen nehéz lenne manipulálni őket. Akkor aztán annyi lenne a fogyasztói társadalomnak, a reklámoknak, a pénzügyi csűrés-csavarásnak. Persze sokkal boldogabb világban élhetnénk, de ennek fejében a mai tollasok elfelejthetnék a meggazdagodás és hatalmasodás jól bevált módjait. Valójában nekik is jobb volna, de ők még ezt nem tudják, úgyhogy nem is hagynák. Pedig a gazdasági világválság szerintem elég világosan megmutatta a mai kor emberének, hogy így nem fog menni.

Szeretet. Tudatosság. Erre buzdítok mindenkit.

 

Tipp: Az oktatás kiöli a kreativitást c. előadás

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.