Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A versengésről

2009.08.15

Csodálkozva hallgatom, amikor fiú ismerőseim arról beszélnek, hogy gyerekkorukban folyton versengtek egymással. Ki mászik magasabbra a fán, ki fut gyorsabban, ki rúg több gólt, ki köp nagyobbat, ki pisil messzebbre. Mi a barátnőimmel kiskoromban azzal töltöttük a szabadidőnket, hogy babáztunk, rajzoltunk, bicóztunk, görkoriztunk, tanárosat játszottunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk és hasonlók. Soha eszünkbe sem jutott összemérni magunkat, mégis élményekben, barátságban gazdag gyerekkorunk volt.

Ha belegondolunk, a felnőtteknél is nagyjából így van. A férfiak sokkal inkább hajlamosak a versengésre, ha a nők ringbe szállnak, annak a férfitársadalom az oka. Szerintem ezért van az, hogy a különböző díjakkal általában a férfiakat tüntetik ki. Például a főzés tipikusan nőies tevékenységnek van kikiáltva, a mesterszakácsok, a kitüntetettek mégis szinte kizárólag férfiak. Mi nők nem szeretünk annyira versengeni, törtetni. Van rá persze példa, de lássuk be: nem túl nőies.

Mai kultúránkban talán az az általánosan elfogadott nézet a versengésről, hogy az jó dolog. Mivel – elméletileg – arra ösztönzi a versengőket, hogy minél többet hozzanak ki magukból. Én azonban másként látom a dolgot.

A versengéssel az a baj, hogy a lényeg veszik el. Aki versenyez, az a győzelemre hajt, nem pedig arra, hogy öröme legyen abban, amit csinál. Meg az is vele a baj, hogy egyetlen győztes mellett sok-sok vesztes lesz. Meg az is, hogy a győzelem feletti öröm csak egy pillanat – a következő percben újra ringben vagy, különben valaki beelőz. Meg az is, hogy egy csomó olyan verseny is van, ami nem mérhető objektíven. Nézzük csak meg ezeket közelebbről.

Vegyük például a versenysportot. Vajon miért van az, hogy annyian halnak meg tragikusan fiatalon közülük? Azért, mert a győzelem érdekében odáig mennek, hogy túlfeszítik a fizikai képességeik határát. Annyira elvakítja őket a siker lehetősége, hogy még saját testük vészjelzéseit sem veszik észre, s egyszerűen önnön butaságukból hunynak el. És vajon örömük van benne? Mármint mindabban a munkában, ami idáig juttatja őket. Szerintem nem sok. És most gondolj egy utcai focimeccsre, egy vidéki sportkör tekecsapatára vagy akárcsak egy vidáman szánkózó gyerekseregre. A mozgás öröméért játszanak, meg az együttlétért. Nevetnek, ugratják egymást, jól érzik magukat. Leizzadnak, kellemesen elfáradnak, aznap éjjel jól alszanak. Szóba se jön a versengés, vagy csak játékosan, komolytalanul. Melyik hangzik jobban?

Ha pedig mondjuk egy olimpikon aranyéremmel tér vissza hazájába, a következő négy évet még megfeszítettebb felkészüléssel fogja tölteni, mint az előzőt, mert most már el is várják majd tőle a sikert. Ellenfelei láthatták, mit nyújt, tehát nyilván azon vannak, hogy a következő alkalommal lekörözzék. S a feszültség egyre csak nő. Állítólag minden élsportoló doppingol, mivel a mai teljesítményeket anélkül lehetetlen lenne produkálni. Akkor hát mi az egésznek az értelme? Kik is versengenek valójában: a sportolók vagy a doppingszerek?

Ha nyersz, lesz egy kupád. Hamarosan csak porfogó a polcodon, egy tárgy, ami arra emlékeztet, hogy egyszer jobb voltál, mint a többi. Ha csak egy van, az semmit se jelent, ha pedig több, akkor mindig újabbak kellenek, és az egésznek sosincs vége. Olyan, mint valami drog.

S mellette egy győzelmed során lesz száz másik, akik nem nyertek. Aki szomorúak, irigyek, igazságtalannak érzik, gyűlölnek vagy bármi más hasonló negatív érzések lesznek bennük. Ők is keményen dolgoztak, ők is mindent megtettek, ők is kihozták magukból, amit lehetett, de győztes akkor is csak egy van. És ez már önmagában igazságtalan. Mindenki jó valamiben, s felesleges összemérni, hogy ki a legjobb. A lényeg az, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért, amiben tehetsége van, amiben örömét leli. Amit szeretettel csinál.

S ha még lenne is értelme a legjobbat keresni, ahogyan nincsen, azt egyetlen verseny végeredménye sem mutathatja meg. Hiszen minden győzelem a pillanatnyi helyzetet tükrözi. Lehet, hogy ha egy futóversenyt ugyanazon a pályán, ugyanolyan körülmények között, ugyanazokkal a versenyzőkkel másnap is megrendeznének, teljesen más eredmény jönne ki. A sportolóknál előfordulnak sérülések, kevésbé jó fizikai állapot, az eszközökhöz kötött versenyeken a technika ördöge, és mindenkinek lehet rossz napja, lelki problémája, mindenki lehet időnként dekoncentrált, fáradt vagy kevésbé lelkes. A forma1-nél például én nem is értem, miért izgulnak a szurkolók annyira és hogyan lehet győztesnek kikiáltani a győztest, amikor a legtöbbször tized- vagy századmásodpercek döntik el, ki az úgynevezett legjobb.

És akkor még nem is beszéltünk az olyan versenyekről, amelyeket lehetetlen objektíven mérni. Művészeti pályázatok, főzőversenyek, szépségverseny, fodrászverseny, zenei toplisták, tehetségkutató műsorok, filmszakmai díjak és még ki tudja, mi minden. Ezeknél teljesen nyilvánvaló, hogy egy másik zsűri egészen más végeredményt hozna ki. És ugyan mi értelme van kikiáltani, hogy ki a legszebb lány? Mindenkinek más. Ettől szép az élet, ettől vagyunk emberek. Mennyire rossz is lenne, ha mindenki ugyanazt találná szépnek! Vagy mi alapján lehet megmondani, hogy ez a festmény jobb, mint az? Hogyan lehetne összemérni egy Michelangelo-t saját ovis gyereked rajzával? Az egyiket ezért látod szépnek, a másikat meg azért. S aki alkot, az vajon azért alkot, hogy másokat lefőzzön? Szerintetek?! Mert ha igen, akkor az nem alkotás és nincs is semmi értelme. Ha pedig valaki azért alkot, mert öröme van benne, mert szeretné kifejezni magát, lenyomatot akar hagyni maga után a világban, adni akar valamit másoknak, akkor semmi értelme összeméricskélni a társaival. Aki ilyen motivációkkal szeretne valamit létrehozni, azt nem kell versenyeztetni, dekázni, összemérni. Egyszerűen csak hagyni kell dolgozni és kész. Másra nincs szükség.

Arról nem is beszélve, hogy bármilyen verseny megbundázható, bármilyen bíra megkenhető. Vagy ha nem is konkrétan korrupcióról van szó, a legtöbb versenyben vannak érdekeltségek, amely szerint a plecsniket osztogatják. A verseny ellenségeket szül. Gyakran megesett már, hogy versenytársak egymás ellen ármánykodtak, fizikai bántalmazással vagy más eszközökkel próbálták kiütni a másikat a ringből.

És ott van az a kategória, amit sohasem versenyeztetnek. Nincsen például olyan verseny, hogy a legjobb anya, a legszeretőbb férj, a legháziasabb asszony, a legjobb gyerek, a legokosabb kutya, a legjobb felmosólány, a legszemfülesebb gondnok, a legprofibb utcalány. Hála Istennek. Csakhogy attól, hogy ezeket nem mérik, még nem jelenti azt, hogy nem lehetnek fontosak. Jó, hát nem az utcalányra gondolok éppen, de mennyivel kevesebb egy Nobel-díjas tudósnál a felesége, akinek gondja volt rá, hogy a férje teljes figyelmével a kutatásával foglalkozhasson? Ha ennek a professzornak magának kellett volna főznie, mosnia magára, bevásárolnia, bérletet vennie, teregetni, zoknit hajtogatni, ablakot pucolni, kihívni a vízvezeték szerelőt, vajon akkor is elérte volna az eredményeit? Mégis van Nobel-díj és nincsen gondos feleség díj. Semmilyen díjat nem kap az az anya, aki rémületében puszta kézzel megemelt egy autót, amely alá a gyereke beszorult. Az a nagyapa sem kap kitüntetést, aki hetvenen felül magához vette elárvult kisunokáját, pedig intézetbe is adhatta volna. Vagy aki mondjuk a fékre tapos a gáz helyett, amikor elé ugrik egy macska az úton, vagy séta közben arrébb rak egy csigát, nehogy valaki rálépjen. A helyzet az, hogy ők valami sokkal többet kaptak, mint amennyit egy plecsni vagy egy kupa valaha is jelenthet. Nehéz ezt jobban megmagyarázni. Pedig egyszerű: szeretet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Korrekt

(goph-R, 2009.12.08 17:04)

Egyetértek :)