Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kreativitás nyugatról és keletről

2009.08.12

A kreativitás manapság felkapott téma lett, gondoljunk csak a kreatív vállalatvezetésre, a reklámkampányokra, a formatervezésre, a divatra, álláskeresésre, vagy szinte bármire, ami fogyasztói társadalmunkban körülvesz. Ám a kreativitás – szerencsére – nem csak az üzleti életben van jelen, hanem alapvető emberi tulajdonság. Az egyik azok közül, amely megkülönböztet bennünket az állatvilágtól, és megkockáztatom, hogy talán a legszebb is. Kétségtelen, hogy lelki-szellemi képességről van szó, ezért részletesen foglalkozik vele az alkalmazott pszichológia éppúgy, mint a spirituális „tanok”, okkult tudományok.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a kreativitás alkotóképességet jelent, a dolgok, problémák újszerű megközelítését, találékonyságot, a szokványostól való elszakadás képességét akár gondolkodásban, akár cselekvésben (alkotásban, problémamegoldásban, a hétköznapi tevékenységekhez való hozzáállásban, stb.). Az is többnyire általánosan elfogadott, hogy a kreativitás mindenkiben adott, legfeljebb nem egyforma mértékben nyilvánul meg és más-más célokra fordítják; továbbá fejleszthető.

A pszichológia tudósai szerint a kreativitás összefüggésben áll az intelligenciával – magas IQ-val nem feltétlenül jár együtt magas kreativitás, de magas szintű kreativitáshoz legalább közepes intelligencia szükséges – , köze van az intuícióhoz, a fantáziához, az érzelmekhez és a motivációhoz is. A Maslow-féle motivációs piramis az egymásra épülő hajtóerőket mutatja be, ahol bármely motiváció csak akkor válik fontossá, ha az alatta levők teljesülnek. Ezek a lépcsők pedig: élettani szükségletek, biztonsági szükségletek, társas szükségletek, önérzet, legfelül pedig az önmegvalósítás. Eszerint bármennyire is szeretné valaki megvalósítani önmagát, nem nagyon fog menni neki, amíg nem biztosított számára a létfenntartás, vagy nincs, aki szereti. Erre azonban akad ellenpélda, például Vincent Van Gogh. A kreativitás tehát felülírhatja a motivációkat, ami számomra egyértelműen arra utal, hogy valami hatalmasabb dologról van szó, mint amit a mai, csak anyagban hívő tudomány analizálni képes.

Mindezek visszaköszönnek a spirituális tanításoknál is, ám mivel a spiritualizmus maga a lélek, a szellem létezéséből kiinduló irányzat, ezért sokkal érzékenyebben foglalkozik a kreativitás mibenlétével, így jelentősen több ismerete is van róla. Osho szerint ez a legnagyobb lázadás, hiszen megéléséhez meg kell szabadulni minden belénk nevelt meggyőződéstől – vagyis fel kell hozzá kutatni saját utunkat. Három dimenziója szerinte a tudatosság, a részvétel – azaz a dolgok megélése, átérzése – , valamint a cselekedet, amelyben végül a kreativitás testet ölt. Számomra talán legfontosabb gondolat azonban tőle a témában az, hogy a kreativitás azt jelenti, az ember csatornává válik, az alkotása valójában nem a saját tette lesz, hanem a létezésé. Éppen ezért egy igazi művésznek nincsen öntudatossága, mert tisztában van azzal, hogy ő csupán közvetítő két dimenzió között. Fontos még, hogy Oshonál a kreativitás azt is jelenti, hogy újdonságot viszel apró, hétköznapi dolgokba. Négy kulcsot ad a kreativitás megéléséhez: légy újra gyermek, állj készen a tanulásra, találd meg a Nirvánát a hétköznapokban és légy álmodozó. A legvégső kreativitás pedig az életed értelme, amelyet nem megtalálni, hanem megteremteni kell.

A Marlo Morgan könyvéből ismert ausztrál bennszülött törzs, az Igazak népe is rámutat arra, hogy az alkotás önmagunkon túlmenő dolog: „Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa.”  Mély meggyőződést, igaz bölcseletet tükröz a gondolatuk, miszerint „A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.” Az pedig, hogy „Mindenkinek fejlesztenie kell és meg kell osztania a többiekkel azt a csodát, amely megadatott neki” eleve azt feltételezi, hogy mindenki tehetséges valamiben.

A pszichológia által meghatározott „kreativitás-hozzávalókat” és a Maslow-féle motivációkat hellyel-közzel ráhúztam a hét csakrára is. Tehát a gyökércsakrához kapcsolódó aktivitás és biztonság a biztonsági szükségletekkel; a szexcsakrához tartozó odaadás és belebocsátkozás, valamint a köldökcsakra szenvedélye, és a szívcsakra szeretete a társas szükségletekkel; a torokcsakra őszinte önkifejezése, a harmadik szem intuíciója, végül pedig a koronacsakra teljes szabadsága pedig az önmegvalósítással párosítható össze. Egyesével végignézve ezeket nem lehet nem észrevenni, milyen nyilvánvalóan kapcsolódik valamennyi a kreativitás megéléséhez: aktivitás, odaadás, szenvedély, szeretetet, önkifejezés, intuíció, szabadság – mintha a valódi alkotás hozzávalót sorolnánk, pedig ezek a csakrák fő jellemzői. Hozzá nem értő módon, finoman levonom tehát a következtetést, hogy a kreativitás szorosan összefügg az egyén energiáival – azok meglétével vagy hiányával, egymáshoz viszonyított arányaival, áramlásával vagy megrekedésével.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.