Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túlszeretve

2008.10.28

Régen azt gondoltam, hogy egy gyereket elkényeztetni annyit tesz, hogy a szülők mindent megvesznek neki, azaz tárgyi vonatkozásban megkap mindent, többet is, mint kéne. Később rájöttem, hogy nem csak tárgyakkal lehet túlzásokba esni. Az elkényeztetés  – az én fogalmaim szerint – azt jelenti, hogy a szülő képtelen nemet mondani a gyerekének, legyen szinte bármilyen óhajról is szó.

Felnőttekkel szemben sem szerencsés magatartásmód ez, de csemetékkel sokkal rosszabb. Ugyanis az apróság úgy nő fel, hogy minden az ő elképzelései szerint történik. Így ez teljesen magától értetődővé válik számára. Hogy miért baj ez? Nos, egy apróság óhajait nem nagy dolog anyunak-apunak teljesítenie: csoki, némi figyelem, ilyen-olyan játék vagy mesefilm. Amikor viszont felnő, már sokkal több olyan vágya lesz, aminek megvalósulása nem a szülein múlik. És sajnos a nagyvilág garantáltan nem az ő elképzelései szerint fog alakulni. Ha már a rajzfilmeknél fontosabb lesz a szerelem, barátság, egészség, jó munkahely, elismertség és hasonló apróságok, bonyolultabb a helyzet. Ezek már másokon vagy éppen önmagán, saját érettségén, önismeretén múlnak és bizony-bizony nem mindig jönnek össze.

Ez akár sokkhatásként is érheti a cseperedő utódot, és rajta áll, vajon képes-e túllépni ezen, vagy beleragad a frusztrációba. Szóval a túlzott elkapatás hátulütője, hogy nem az életre nevelik a gyerekeket, így később önállótlan maradhat, másoktól válhat függővé és nem biztos, hogy képes lesz a saját útját járni. A legvalószínűbb, hogy problémái lesznek az elfogadással, ezért állandóan elégedetlen, dühös, ingerült lesz. Nem hiszem, hogy bármelyik szülő ezt kívánná gyermekének. Tudom, hogy nagy a kísértés: várva várt szemünk fényének legszívesebben a csillagokat is lehoznánk. De az élet tele van paradoxonokkal. Néha pont szeretetből kell meghúzni bizonyos határokat. A pofonok sokkal jobban fájnak a szülőnek, de kétségtelenül ki kell osztani időnként párat.

A másik dolog a túlféltés. Természetes, hogy mindenki félti a gyerekeit. Nyilván nem akarjuk, hogy elvesszen, bántsák, vagy egyéb veszélyekbe keveredjen. Azonban nem óvhatjuk meg minden fizikai és lelki fájdalomtól, igazságtalanságtól, csalódástól. És nem is szabad. Neki is meg kell tapasztalnia és tanulnia, hogy az élet ezzel is jár. Nem lehet senkit bura alatt tartani. Azért született, hogy tapasztalatokat szerezzen. Ha megfosztjuk ettől, a teljes élettől fosztjuk meg.

Ráadásul ha a túlféltés miatt kimarad dolgokból, nehezebben alakul ki az önbizalma. Hiszen ahhoz is tapasztalatok, siker- és kudarcélmények kellenek, hogy felmérje, miben ügyes és miben nem. Ha azt mondja az anyuka, hogy ne mássz fel a mászókára, mert leeshetsz, akkor sosem fogja megtudni, hogy képes-e rá. Csak az tudatosul benne, hogy mivel anyukája félti tőle, nyilván valóban nem alkalmas rá. Így neveli bele a legjobb szándékú anyuka a gyerekébe, hogy ő az élet legtöbb dolgára alkalmatlan. Máskülönben mire fel az a nagy féltés.

És ha még a szoknyájához is növeszti csemetéjét, igen nagy bajban lesz, ha valamiért anyu nem lesz ott – és meglehetősen kellemetlen lesz fiatal felnőttként, amikor már illene egyedül intézni dolgokat. Anyuka pedig meg lesz róla győződve, hogy a gyereknevelés minden figyelmét és energiáját felemészti, hiszen egy pillanatra sincs meg a gyerek egyedül. Pedig ezt is meg kell tanulni: az egyedüllét művészetét. Kedves szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik! Szeressenek okosan!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.