Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kapcsolatok

2008.09.06

Az ember társas lény. Talán közhelynek tűnik, de nem feltétlenül olyan magától értetődő, hogy így van. Önmagában csak azért, mert többen vagyunk, még nem kell feltétlenül együtt lennünk. Vannak állatfajok, ahol az egyedek magányosan élnek. (Valószínűleg ha mi is kezdettől fogva így tettünk volna, akkor most nem lenne ekkora bajban a Földgolyó – egyes emberekként sohasem tehettük volna ennyire tönkre. De most nem ide akarok kilyukadni.) Feltételezem viszont, hogy az állatfajok többsége is csapatokban, közösségekben él. Nyilván mindkét formának evolúciós okai vannak.

Az ember egész történelme során hordákba, csoportokba, törzsekbe, társadalomba rendeződik. Ennek talán legnagyobb előnye a lelki szükségleteken túl az, hogy együtt többek lehetünk, mint egyenként összeadva. Azt mondtam, lehetünk, nem azt, hogy vagyunk. A lehetőség megvan, hogy élünk-e vele, valamint mire használjuk, az más kérdés. A mai kor embere szerintem leginkább nem él vele,  vagy tudattalanul önmaga ellen fordítja.

Vegyünk sorba néhány közösségi formát. (Általánosítani fogok, természetesen nem mindenütt van úgy, ahogy leírom.) Itt jegyzem meg, milyen leleményes anyanyelvünk van. Figyeljük csak meg a „közösség” szavunkat: közös-ség. A magyar nyelv feltételezi, hogy egy csoportot a tagok valamely közös vonása tartja össze. Ezt manapság nehéz fellelni.

A munkahelyi közösségek esetén például kényszerből vagyunk együtt. Nem sok olyan munkahelyet ismerek, ahol az embereket a közös érdeklődés, kölcsönös szimpátia tartja együtt három műszakban. Egyszerűen meg akarnak élni valamiből, ennyi az egész. Ez abból a tényből ered, hogy a legtöbben nem érdeklődésük szerint választanak maguknak kereseti formát.

Aztán vannak csapatsportok. Ott a közösségi szellem jócskán eldeformálódótt, véleményem szerint a mai társadalmunk cél- és sikerorientált beállítódása miatt. A nagy csapatok már nem az összefogás és az együttlét öröme miatt vannak együtt, hanem a különböző címek eléréséért, újabb rekordokért, a „sportbizniszért”. Törtetnek előre és közben pont a lényeg veszik el.

Nézzük a személyesebb köröket. Kisebb-nagyobb csoportokra gondolok: alkotókörök, egyesületek, civil szervezetek, zenekarok, szakkörök, népfőiskolák. Ez szép. Már ha igaz értékeken és őszinte szimpátián alapul. És ha tényleg arról szól, amiről látszólag is. Amikkel én találkoztam, azok nem teljesen voltak ilyenek. Azt vettem észre, egyesek hatalmi vágyaikat igyekszenek az ilyen közösségekben kiélni, mások a mérhetetlen magányukról próbálnak elfelejtkezni benne (mégsem megy – vajon miért), vannak, akik így győzik meg önmagukat arról, hogy ők is valakik, ők is számítanak másoknak. A sor hosszasan folytatható. A lényeg, hogy lelkileg sérült emberek jönnek össze, emiatt nem tud működni egészségesen. Hogy lehet egy közösség egészséges, ha a tagjai nem azok?

Ezzel elérkezünk a szorosabb, kis „létszámú” barátságok és a párkapcsolatok szintjére, ahol hasonló a helyzet. Leggyakrabban szükségen, félelmeken, elvárásokon, kifelé mutatáson alapulnak. Mindenki kapni akar, adni nem tudnak. Miféle kapcsolat lehet két olyan ember között, akik kiéhezetten próbálnak behajtani valamit egymáson? Ha nem mélyednek nagyon bele, felszínesen jól ellehetnek. De mi értelme van bárminek, amibe nem mélyedünk bele? És vajon ez az egész miért van így?

Azt hiszem, azért, mert sok a lélekbeteg ember, akik nem akarnak tudomást venni a problémájukról, így nem is tudják megoldani őket. Azaz természetesen az egyénnél kezdődik minden közösség. Senki sem születik tökéletesnek, az borzasztó is lenne. Mindenkinek vannak lelki deformitásai, azaz különböző fejlettségi szinten vagyunk. Van olyan, aki eljutott a legmagasabb magaslatokba, velük most nem foglalkozom, mert el fogok kalandozni. Bárki eljuthat oda, csak a mai kor embere megmakacsolta magát. Nagyon hamis látszatértékek mezsgyéjén haladunk, ami mindenre rányomja a bélyegét: a bolygónkra, a lelkünkre, a kollektív tudatra, az életünk minőségére és természetesen a kapcsolatainkra is.

Máshol említettem már, sokszor fogom is még: minden úgy van, ahogyan lennie kell. Nem tűnik túl bíztatónak az irány, amerre haladunk, de okkal van így. Talán le kell rombolnunk mindent, a szó abszolút értelmében, hogy aztán a romokból valami egészen új indulhasson meg.

Tehát jelen pillanatban az emberi kapcsolatokkal súlyos gondok vannak. Így rengetegen magányosak, frusztráltak. Mert akaratlanul is bántjuk egymást, a sebektől elvadulunk, bosszút állunk, az pedig újabb bosszút szül. Talán már észre sem vesszük. Az új nemzedékek ebbe születnek, természetessé válik a szeretetetlenség, ami így egyre aggasztóbb mértékben gyűrűzik tovább. Holott mint az elején leszögeztük, az ember társas lény. Szükségünk van egymásra mindenféle szempontból, de leginkább érzelmileg.

Őszintén szólva nem hiszem, hogy később jó irányt vennének a dolgok. Inkább a fent említett újjászületés tűnik számomra az egyetlen lehetséges jövőképnek. De most itt vagyunk, a huszonegyedik század legelején, ki-ki a maga helyén, a maga szeretni tudásával. Én igyekszem a sajátoméval foglalkozni, szeretni és örülni, a gyerekeimet is majd erre tanítani.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.