Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elfogadás-tréning kezdőknek

2008.10.31

Ez az első olyan írásom itt a Csupaszon hasábjain, amelyet kutatómunka előzött meg. Itt és most bevallom ugyanis, hogy az elfogadás kérdése számomra kemény dió. Korábban igazi lázadó típus voltam, mély meggyőződésem volt, hogy ami nem jó, azt meg kell változtatni, az igazságtalanság ellen fel kell lépni, a csalárdságot meg kell akadályozni. Nagymamám „ez van, ezt kell szeretni” szlogenje komoly ellenállást indított bennem: micsoda őrület ez, azt kell szeretni, ami jó! Ami nem, az ellen harcolni kell. Bizonyos esetekben ez helytálló is volt, néha ki kell állnunk dolgokért. Ha nem is ér el az ember radikális változást, mindenféleképpen megváltoztatja a dolgok menetét és egészen biztosan rengeteget tanul, tapasztal az ilyen esetekből.

Ám szép lassan azt vettem észre, hogy az életem állandó küzdelemmé változott. Szinte folyamatos háborgás, elégedetlenség volt bennem szűkebb és tágabb környezetemet, embereket, társaságokat, politikát, globális felmelegedést és még mi mindent illetően. Mindez rengeteg energiát felemésztett, frusztrálttá, rosszhiszeművé tett, szinte kihegyeztem magam a rosszra és már-már csak azt vettem észre a világból. És ha nem figyeltem volna oda rá, sosem lett volna vége, mert mindig lesz valami/valaki, aki nem kedvemre való.

Úgyhogy kezdett derengeni, hogy néha talán meg kell próbálni elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak és észre venni a szépet és a jót. Ez rendben van, de mégis hogyan lehet elfogadást tanulni? Azt már észre vettem saját tapasztalataimon, hogy ha az ember boldog, jól érzi magát a bőrében, szeretet veszi körül, akkor mindez sokkal könnyebben megy. Egy kiegyensúlyozott ember türelmesebb a pénztár előtt kígyózó sorban, a kaotikus autóforgalomban, kevéssé zavarja, ha megváratják és inkább nevet, mint bosszankodik saját bénaságán. De nem mindig vannak az embernek ilyen jó pillanatai és azt hiszem, még egy ízig-vérig szerelmes emberrel is előfordul, hogy felfortyan, ha magasak a számlák, vagy nem jön ki a tintafolt, netán a szomszéd éjjel-nappal fúr. Talán egy nagyon sok szeretettel teli embert nem bánt, hogy kihalnak a jegesmedvék, vagy hogy a gazdasági világválság a kisnyugdíjasokon csattan? Igazi rejtély, de kihívás is számomra, hogy hogyan lehetséges ezeken felülkerekedni, pontosabban elfogadni, megbékélni velük. Néha úgy érzem, ez az én feladatom, amit itt a Földön tanulnom kell.

Spirituális keresgéléseimnek köszönhetően azt már tudom, vagy inkább sejtem, hogy minden okkal történik, hogy a világban rend van és amit rossznak vélünk az valójában álruhába bújt jó. Azt is olvastam, hogy minden és mindenki egy, hogy az ember a kis kör és a világ a nagy és az egész egyetlen rendszer része, éppen ezért nem kell semmiért küzdeni, mert minden a miénk. És nincs jó meg rossz, csak fejlődési szintek, tudatossági fokok vannak, és hogy a „rossz emberek” valójában szeretethiánnyal küzdenek. Ésszel felfogtam a vonzást törvényét, azaz hogy mindent gondolataink határoznak meg, minden, ami körülöttünk van a saját gondolatainkból születik. És azt is, hogy a külvilágtól azt kapjuk vissza, amit felé mutatunk. Ha ezt a szívével érti meg az ember, azt hiszem, máris nyert ügye van és elfogad mindent úgy, ahogy van. De ez sem megy magától, ide is el kell jutni, ráadásul ez így egyben kissé tömény és zűrzavarosnak tűnhet. Szóval nem elégedtem meg ennyivel és célirányosan kezdtem kutakodni. Az alábbiakban már azok a (nem saját) gondolatok jönnek, amelyekre ennek során bukkantam.

Osho szerint az elfogadásban egyben benne van az elutasítás is. Ezt úgy érti, hogy ha valamire azt mondod: „elfogadom”, akkor már el is utasítottad, csak az elméd próbálja eljátszani az elfogadást. Hiszen ha valamit igazán elfogadsz lényed legtermészetesebb módján, akkor nem mondod, hogy elfogadod, hiszen nem is gondolsz az elfogadásra. Például most biztosan nem gondolsz arra, hogy elfogadod, hogy ez a monitor épp itt van. Azt mondja, hogy az igazi elfogadás ezek felett áll, amikor nem is fogadsz el és nem is utasítasz el semmit. Egyszerűen csak vagy, saját természeted szerint élsz és hagyod a dolgokat megtörténni. Ehhez nagyfokú ellazulás szükséges. Ha ez megy, az elfogadás megtörténik magától. De ha szándékosan, akarattal, célorientáltan állsz neki, nem fog menni. Csak akkor, ha sikerül ellazulnod és nem tenni érte semmit.

Echkart Tolle írásai alapján azt olvastam valakitől, hogy az elfogadás csendje nem azt jelenti, hogy le kell mondanunk dolgokról, hanem annak minősége, hogy a különböző élethelyzeteket milyen hozzáállással oldjuk meg. Hogy tudomásul vesszük a jelen pillanatot és aszerint, ahhoz mérten lépünk a következőbe. Példának említ egy problémahelyzetet, amelyet megoldhatunk dühöngve, szitkozódva is, de ez a megoldás rovására is mehet. Vagy pedig szép nyugodtan megtesszük, amit kell és folytatjuk az utunkat tovább. Ki-ki döntse el, melyik szimpibb.

A. J. Christian írásai közt találtam egy szép gondolatot, amely alátámasztja az elfogadás és a boldogság közötti összefüggéssel kapcsolatos tapasztalataimat. „Ha ok nélkül vagy boldog, ha te magad vagy a Boldogság, akkor azt nem tudod magadban tartani. Ekkor már nem kell görcsösen törekedned az adásra: ha benned felkel a nap, nem tudod a fényét másokkal nem meg osztani. Oly ragyogó, oly gyönyörteli lesz a benned felfakadó valódi Öröm, hogy ok nélkül osztod majd meg mindenkivel. Ez az a szeretet, ez az a korlátlan elfogadás, amelyet a legtöbb vallásos, ezoterikus ember görcsösen keres.” Másutt olvastam tőle, hogy az elfogadás felébreszti az emberben az őszinte alázatot. Az alázat pedig szerinte bizalom az életben. S  talán a legfontosabb gondolat nála is visszaköszön: mindezt nem lehet akarni vagy tanulni, egyszerűen csak megjelenik magától.

(Nem csak) Hermann Hesse szerint a szeretet elfogadás, vagyis amikor nem akarod megváltoztatni szereteted tárgyát, hiszen önmagáért szereted. És így is van rendjén, hiszen megváltoztatni nem is lehet másokat, csak önmagunkat. A szeretet pedig önszeretetből indul, így én hozzátoldom, hogy az elfogadás éppígy önelfogadásból. De inkább idézem egy kicsit őt is, mert gyönyörű, amit ír: „Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk a másik számára. Minél inkább szeretünk és odaajándékozzuk magunkat, annál értékesebb lesz életünk.”

Luthertől találtam egy annyicska gondolatot, hogy „A szeretet több mint elfogadás.” Ez minden, amit megtudtam tőle, de hogy pontosan hogyan érti, sajnos nem derül ki. Azonban eszembe jutott Werner Ablass, aki Ne szenvedj, szeress című könyvében a különböző rezgésszinteket boncolgatja. Állítása szerint minden gondolatnak, érzelemnek, mindennek a világon bizonyos rezgésszintje van és minél magasabb ez a szint, annál nehezebben befolyásolják alacsonyabbak. Ez azért érdekes, mert az utálatnak, irigységnek, negatív érzéseknek alacsonyabb a rezgésszintje, mint a közönynek, az elfogadásnál pedig már csak a szereteté magasabb. Ez igazolja Luthert is.  Így azt javasolja, hogy próbáljunk meg minden gondolatunkba, minden apró mozzanatunkba egy csipetnyi kis szeretetet vinni, amellyel szép lassan emelkedik a rezgésszintünk és ezt a külvilág pozitív eseményekkel reagálja majd le. Szóval bármi is történjék, próbáljunk meg szeretettel fordulni az események, az emberek felé, ami eleinte fura lehet, de megéri kipróbálni. Azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva.

Ráadásul ő is eljut oda, hogy a szeretet az önszeretettel kezdődik, ezért Thaddeus Golas gondolatára hivatkozva erre buzdít: „Bármit is teszel, szeresd magad azért, amit teszel. Bármit is gondolsz, szeresd magad azért, mert azt gondolod.”

Azt hiszem, kutatásom végeredményeképpen választ kaptam a kérdésemre. Nincs más hátra, mint kipróbálni, azaz semmit sem tenni, csal ellazulni és szeretni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.